kultúra

A fény festőjének újrafelfedezése – Farkas István életmű-kiállításán jártunk a Magyar Nemzeti Galériában

Szerzők

  • Wágner Gábor

2020. 01. 10. 17:13

December 13-án nyitott a Magyar Nemzeti Galériában, és március 1-jéig tekinthető meg az elfelejtett, majd most újra felfedezett Farkas István (1887-1944) életművét bemutató, Kihűlt világ című, monumentális kiállítás. A 170 képet felvonultató tárlat nemcsak a tragikus sorsú festőművész életét és munkásságát mutatja be, hanem a kort is, amelyben boldogulni próbált. Tárlatvezetésen jártunk, amit a kiállítás kurátora, Kolozsváry Marianna művészettörténész és Gát János galériatulajdonos, Farkas István munkásságának szakértője tartott.

Farkas István az első világháború utáni magyar modernizmus egyik legeredetibb alkotója volt, akit a korabeli magyar, francia, sőt még a belga műkritika is a kor egyik jelentős művészének tartott látásmód, képi világ, technikai igényesség, felkészültség és kísérletező kedv tekintetében.

Fotó: Szabó Gábor - We Love Budapest

Egyetlen nagy festészeti irányzatnak sem volt a követője, a képviselője, és bár képeinek hangulata közel áll a szürrealizmushoz vagy az expresszionizmushoz, festményei inkább saját stílust és világlátást közvetítenek. Mednyánszky László mellett tanulta meg az alapokat, majd Párizsban fejlesztette tökélyre művészetét. A kiállítás 170 képe között helyet kapott néhány Farkas mestereitől (Mednyánszky László, Gulácsy Lajos) és kortársaitól (James Ensor, Edvard Munch, Léon Spilliaert) is.

Fotó: Szabó Gábor - We Love Budapest

Farkas István a fény festője volt. Ahogy az ikonok szentjei árasztják magukból a fényt, ugyanúgy az ő képeinek központi alakjai is. Bár eleinte ő is olajfestékkel és vászonra festett, később, már érett korában (ami nagyjából 1929-re tehető) temperára váltott, és mindig fára alkotott. Képeihez reneszánsz technikákat használt, sőt általában reneszánsz festmények alapján szerkesztette meg a saját képeit. Teátrális jeleneteket vitt a vászonra, akárcsak a reneszánsz alkotók. A megfoghatatlan, örökre szóló pillanatokat próbálta megragadni a képein.

Fotó: Szabó Gábor - We Love Budapest

Farkas szigorúan véve egész élete során összesen körülbelül 15 évet töltött festéssel, amit egyes vélemények szerint ugyanúgy tanult meg, mint egy gyerek a beszédet. André Salmon francia író, költő és műkritikus írta róla, hogy hihetetlen, már-már ösztönös képessége volt arra, hogy az álmokat a valóság leguniverzálisabb, legkézzelfoghatóbb jeleivel juttassa kifejezésre. Ezeket pedig fokozatosan fedezte fel a maga számára. Ilyen volt a kerti szék, a kint hagyott nyugágy motívuma, a szereplők avítt, régies fajta öltözködése, vagy a szinte harapófogószerű, erőteljes kéz használata. Képein – elsősorban is a későbbi művein – előszeretettel keverte a külső és a belső valóságot, önmagát vetítette ki a festmények egyes motívumaiban.

Fotó: Szabó Gábor - We Love Budapest

Farkas István (aki Wolfner István néven született) módos, zsidó családból származott, de esetében az anyagi biztonság, a nagypolgári miliő legalább annyi hátránnyal járt, mint előnnyel. Életébe sűrűn szólt bele a sors, kezdve a keménykezű, szadisztikus hajlammal megáldott apjával, aki a gyerekeit gyakran minden ok nélkül megverte, despotaként uralkodott felettük, ezzel mély fájdalmakat és sérelmeket hagyva a festőben. Édesanyját 5 éves korában veszítette el, egy elmegyógyintézetben halt meg. Féltestvére, a bátyja vette volna át az apjuktól a családi céget, a kor egyik legnevesebb hazai kiadóvállalatát (Singer és Wolfner könyvkiadó), ám 1921-ben váratlanul meghalt, így a cég Farkas Istvánra hagyományozódott, aki viszont csak festeni akart.

Fotó: Szabó Gábor - We Love Budapest

Rendkívül sikeres és gyümölcsöző párizsi éveit is emiatt kellett hátrahagynia. Amikor apja 1932-ben elhunyt, neki mindent feladva haza kellett térnie, hogy átvegye a családi cég irányítását. Ezt követően egy darabig nem is nagyon jutott ideje és energiája arra, hogy fessen. Az utolsó, viszonylag nyugalmas évei 1937 és 1943 között teltek, Szigligeten kialakított műtermében.

Bár Farkas István bízott a jó szerencsében, hogy elsősorban az I. világháborús veterán múltjának, illetve nemcsak nemzetközi viszonylatban, de itthon is sikeres művészetének és családi szálon kialakult összeköttetéseinek köszönhetően megússza a holokausztot, ez sajnos nem jött össze. 1944 nyarán ő is felkerült egy deportáltakkal tömött vonatra, és a végzet még ekkor is, utoljára beleszólt az életébe. A szerelvény egyik felét Felsőzsolcánál Ausztria felé irányították, az ezen utazók mind túlélték a háborút. A vonat másik fele viszont, amelyiken Farkas is tartózkodott, Auschwitzba tartott, egyenesen a gázkamrába. Talán ez az egész kiállítás legmegrázóbb része, Farkas kézzel írott, utolsó, kétségbeesett levelei, melyekben még ott pislákol a remény, hogy lesz még ideje élni és festeni.

Fotó: Szabó Gábor - We Love Budapest

Akármilyen kimagasló tehetség is volt, a háborút követően Farkas Istvánt, talán nagypolgári származása miatt, elég hamar elfelejtették. Csak a műgyűjtők és a képzőművészet iránt érdeklődő kevesek tudták, ki ő. Ők is jórészt külföldön. Itthon a 70-es évektől kezdődően, lassan, de fokozatosan kezdték újra jegyezni a nevét, széles körben pedig remélhetően a Magyar Nemzeti Galériában március 1-jéig nyitva tartó életmű-kiállításnak köszönhetően fogják megismerni művészetét. Nagyon érdemes lenne rá. Itt lenne az ideje, hogy a végzet ezúttal pozitív irányba befolyásolja, ha az életét már nem is tudja, de akkor legalább a művészetének a sorsát.

Hasonló tartalmak