A film alaptörténete szerint Stephanus professzort (Klaus Maria Brandauer), aki hivatásának élő sikeres kardiológus, a kórház bezárása miatt nyugdíjazzák. Részben anyja (Csomós Mari) zsarnokságának engedve visszaköltözik szülőfalujába, ahol átveszi apja egykori hivatását – körorvos lesz. Találkozik fiatalkori szerelmével (Szirtes Ági), gyerekkori barátjával, a pappá lett Kristóf atyával (Eperjes Károly), és egyre komolyabb konfliktusba kerül a helyi polgármesterrel (Stohl András), részben a kórusvezető Énekerzsi (Kerekes Éva) miatt.
Te sosem akartál elmenni innen? – az egyik központi kérdés, amihez újra és újra visszakanyarodik a film.
Te sosem akartál elmenni innen? – az egyik központi kérdés, amihez újra és újra visszakanyarodik a film.
A gyermekkórus énekli, hogy „Itt élned, halnod kell” és közben nem tudjuk elnyomni magunkban az egyre erősödő cinikus hangokat, hogy itt, ezeknek, hova, minek, miért? „Nem kéne elmennünk? Hová? El, el el...” Beszélget a két gyerekkori jóbarát, Stephanus doktor és Kristóf atya, ahogy az emberi gonoszság sűrűsödik körülöttük, és lehetetlenítik el az életüket.
Van, aki Sydney-ig ment a boldogabb életért – a főszereplő lánya az operaház elől mosolyog vissza a Skype-beszélgetésben. Van, akinek meglett volna a lehetősége, Énekerzsire kórusvezetőként nemzetközi karrier is várhatott volna. De Kristóf atya is Rómában élt évekig. Stephanus doktor is maradhatott volna Budapesten, élni a jólétben megöregedett nyugdíjasok életét. Mindenki felteszi magának a kérdést, hogy minek is tért vissza a szülőfalujába.
Mind tehetséges, tenni akaró emberek, akik amikor minden azt üvölti: menjenek el, meneküljenek, mindenhol máshol boldogabbak lennének – maradnak. Legalábbis ideig óráig. Mivel tartozunk a közösségünknek? Tartozunk-e egyáltalán bármivel is, csak azért, mert akárhány évet itt töltöttünk, mert apánk itt dolgozott, itt vannak a gyökereink, a kamaszkori szobánk, falán a régi poszterekkel? Van-e még súlya és értelme azoknak a soroknak, hogy itt élned, halnod kell, amikor ez inkább csak halnod, mert a rendszer olyan szinteken lehetetlenít el és tesz tönkre, hogy más kiút nincs, amikor a közösséget pár ostoba újságcikkel és pletykával ellened lehet fordítani?
Amikor soha nem látott tömegben hagyják el az országot, ezek igenis releváns kérdések, még akkor is, ha Szabó István válaszai erre elnagyoltak, vagy csak nyitva hagyja a kérdést. De érdemes figyelni a filmben, hogy fiatal felnőttekkel nem is nagyon találkozunk. Gyerekek vannak a faluban, és idősek – a nagyszüleik generációja. Hol vannak a szülők?
De a film mégsem csak erről szól. És nem is a munkájukat még életük hivatásának tekintő orvosok, ápolók reménytelen szélmalomharcáról. Pedig a magyar egészségügyről is elég pontos és megrázó képet fest a film. Nem is a kiürülő, leszakadó magyar vidék helyzetét bemutató alkotás, mert a részben Zebegényben forgatott film egy viszonylag gazdag települést mutat – minden nehézség ellenére is – gondosan rendbehozott házakkal, még ha kétségbeesetten a megélhetésért küzdő – de a fejüket éppen a víz fölött tartó emberekkel.
Az EU-s pályázati pénzekkel machináló, mindenkit megfélemlítő, bemocskoló és ellehetetlenítő polgármester képében fellépő hatalom és a kvázi kívülről érkezett, nemes erkölcsű kisember reményetlen küzdelme – bár hangsúlyos – nem az egyetlen, amiről rendezőként, de forgatókönyvíróként Szabó István beszélni akart.
Van valami Thomas Mann regényeinek világát idéző hangulat a filmben, ahogy a fehér felső-középosztálybeli férfi problémáiként idejétmúltnak bélyegzett kérdéseket feszegeti: mi a hivatástudat, ez erkölcs, a kötelesség? Például hogy orvosként megmented-e annak az életét, aki gonosz, aki tönkretette azokat, akik neked fontosak, azért, mert esküt tettél. Képes-e az ember nem átadni magát a gyűlöletnek, hanem elegedni dolgokat?
A központi férfi főhős története körüli nőalakok ábrázolása és az őket játszó színésznők alakítása erős. A zsarnokká váló, megkeseredett anya csak azt szajkózza, hogy neki jár az, hogy a fia vele legyen, más nőket lecafkáz, és rögeszmésen egy régi világhoz ragaszkodik, amiben tisztelték. De Énekerzsi és az őt övező hallgatás és megbélyegzés is valóságosabban mutatja a bántalmazott nők helyzetét, mint öt tényfeltáró dokufilm.
Ahogy a 2006-ban kirobban ügynökbotrányára adott lehetséges válasz is felbukkan a filmben:
„Megnézném, hogy ezek a mai nagypofájúak mi mindent írnának alá, ha két akkora pofont kapnának, hogy csak úgy spriccelne az orrukból a vér?!”
„Megnézném, hogy ezek a mai nagypofájúak mi mindent írnának alá, ha két akkora pofont kapnának, hogy csak úgy spriccelne az orrukból a vér?!”
Ez most önfelmentés vagy túlélési stratégia? Kérdezi Eperjes karaktere, és bár konkrét válasz nem érkezik rá, már magában a kérdésfelvetésben ott van a lehetséges válasz kettőssége.
A film zárójelenetének a fényében mégis talán, ezek mellett is a legfontosabb üzenet, hogy soha nem késő, hogy a fiatalkori álmaink – amik a rémálmainkká váltak társadalmi nyomásra – nyomába eredjünk, és megvalósítsuk azokat. Az egész filmet áthatja a zene, nem csak az operaénekes feleség, a faluban a kórust vezető Énekerzsi, a kocsiban dúdolt operák, a rémálom, hogy énekelni kell Verdi A trubadúrját, a féltve őrzött lemezgyűjtemény – de ott van Stephanus doktor elejtett megjegyzése, hogy mit mondott neki az anyja, amikor a pályaválasztás került szóba: hogy „Kitekeri a nyakam, ha a Zenekadémiára megyek”.
Úgyhogy orvos lett, leélt egy tisztes polgári életet, elment a legvégső határig, mégis, amikor minden elveszett, akkor utoljára Wagner Tannhäuserjának a zarándokkórusában látjuk. És boldog. Hogy ér-e ilyen választ adni, ki tudja egyáltalán ezt megtenni, hogy a művészetbe menekül, hogy elmegy, maga mögött hagyja az életét, annak egy szegletét, ami pokol lett... Erről hosszasan lehet beszélgetni, de jó film az, aminek a felvetett kérdései még napokkal később is ott kavarognak.