Erik Kessels több élete címmel nyílt „újrahasznosított” fotókiállítás a Mai Manó Házban. Kessels a „talált fotográfia” műfajának egyik kiemelkedő művészeként a legtöbb esetben bolhapiacokon, idegenek családi albumában, nyilvános- és magángyűjteményekben talált képekkel dolgozik. A kiállításon bemutatott 17 projekt új kontextusban, hol valós, máskor fiktív történeteket mesél el, gyakran abszurd, humoros vagy provokatív hangvétellel, de mindenképpen elrugaszkodva a megszokott konvencióktól. Szuper szórakoztató, ám mégis elgondolkodtató kiállítás.
Ma reggeltől ebédig több fotót látunk, mint a 19. században valaki egy élet alatt, ám a képek mögül sokszor hiányzik a kapcsolódó történet, mondta Erik Kessels budapesti kiállításának megnyitóján.
A „talált fotográfia” műfaj kulcsfigurájának is tartott holland gyűjtő, művész és formatervező munkássága szerteágazó, reklámokkal, marketinggel is sokat foglalkozik, ám inkább zavarja, hogy abban a világban mindig mindennek tökéletesnek kell lennie, sokkal érdekesebbnek és izgalmasabbnak tartja az esetleges hibákat, tökéletlenséget és az ebből fakadó abszurd helyzeteket.
A kiállításon tizenhét projekten, több száz képen és monumentális installációkon keresztül ismerhetjük meg Kessels életművét, és vele megannyi vadidegen izgalmas történetét és életét. A fotók a legváltozaosabb helyekről kerültek elő, egész emberi sorsok és élettörténetek bukkannak fel a bolhapiacokról, de a tudományos, nyilvános- és magángyűjtemények, a családi albumok és az online fotók is kitűnő források.
A legtöbb projekthez már meglévő fotókat haszonsított újra, sorozatokban, narratívákban gondolkodva helyezte új kontextusban a fellelt képeket, és ami igazán izgalmassá tesz egy-egy alkotást, az az, amikor a művész megpróbálta felkeresni azokat, akik a képen szerepelnek, vagy akik ismerték őket, és így utána járni a törénetüknek. A kiállítás egyik legszebb darabja az a Barcelonában talált sorozat, ahol a férfi a feleségéről négyszáznál is több képet készített az évtizedek alatt. Ahogy az évek múlnak, az asszony alakja egyre kisebb lesz a fotókon, és egyre nagyobb teret tölt ki a táj. Vajon távolodott egymástól a házaspár? Vagy a nő ahogy idősödött, nem szerette a közeli képeket? Ki tudja. Mindenesetre egészen megható ez a szisztematikus, kitartó dokumentálás.
Egy New York-i családi album képein a fényképészet legnagyobb kihívásainak egyikével találkozhatunk: vajon hogyan fotózzuk a koromfekete kutyánkat? Szegény mudi a legtöbb „jó” képen csak egy kutya formára némiképp hasonlító fekete paca, az egyetlen fotó, ahol látszanak is a vonásai is az, ahol a fotós kétségbeesésében már szinte kiégette a képet.
Kessels-nek kevés saját fotója található a kiállításon, ez alól kivétel az a gyerekeiről készült sorozat, ahol a mindennapi élet gyakran elfeledett pillanatait örökítette meg: vérző orrú, belilult szemű, sebes térdű gyerekek néznek sírva vagy megszeppenve a kamerába. Ezek azok a pillanatok, amikor az embernek utoljára jutna eszébe kamerát rántania. Az átlagos családi fotók mintha a családmodell propagálására készüélt képek lennének önkéntelenül is, ezzel is megy szembe ez a provokációnak is szánt sorozat.
A kiállítás különleges darabja az a sorozat, amely a ma már 98 éves, helyi holland celebritásnak számító nőről készült. Riáról 16 éves kora óta készül a sorozat, nem is akárhogyan. A búcsúk, vidámparkok céllövöldéjében ha eltalálja valaki a célt, az cserébe egy fotót készít a játékosról – ebből lett az évtizedek alatt hatalmas értékű sorozat. Még a New York-i MoMA is felfigyelt rá és megvette, az idős hölgy pedig „elmulatta” az árát, az idősek otthonával – ahol Ria él – kirándultak, jókat vacsoráztak belőle.
Furcsa történet és sorozat Fret és Valerie esete is: itt is a férj fotózza a feleségét, de kizárólag a vizesen. A nő hol medencében, esőben, slag alatt állva pózol, de mindig teljes utcai ruhában. Az eldobott, elfelejtett képek is fontos elemei a kiállításnak, mint ahogyan a fejetlen napozók. Furcsa történetet takarnak a polaroidok, a közepükön egy lyukkal: nem egy elborult művészeti koncepció eredményeként születtek meg, hanem egykor egy élelmes fotós a strandolókat kapta le, majd kivágva őket a képről szuvenírként kitűzőként adta el a fotókat, a maradékot pedig kihajította – ezek landoltak most a kiállítótében, a kvázi „szemét”.
A mára lassan eltűnő családi albumok is többször előkerülnek a kiállításon. A régen évtizedekig őrizgetett, gondos kezek által ragasztgatott fotókról az Óda a családi fényképalbumokhoz installáció emlékezik meg, amely amúgy egy nagyobb kiállítás részét képezi. Ha figyelünk, minden kép itt is egy érdekes történetet mesél el, mint például azé a nőé, aki feltehetően a válás után kivágta magát az esküvői páros fotóról, de mivel a volt férjébe karolva állt, így a férfi karja is jött vele, és így lett beragasztva egy új albumba.
A kiállításnak Budapesti vonatkozása is van, az Ecserin talált fotósorozat is felbukkan digitalizálva: a kislányról készült, elsőre hasonlónak tűnő portrék GIF-szerűen váltakozva jól megmutatják az apró elmozdulásokat, grimaszokat. A fotók, sorozatok szinte mind részei az In almost every picture című sorozatnak, de kiálltásként összerendezve is egyszerre szórakoztatóak, meghökkentőek, és el is gondolkodtatnak, hogy vajon mi is az, ami a képek mögül kibogozható és elmesélhető történet.
