Egy Michelangelo-kiállítástól nehezen várhatnánk el, hogy elkápráztasson minket a mester nagy műveivel, hiszen a Dávid-szobrot, a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóit vagy a Pietát a Szent Péter-bazilikából nehezen lehetne elmozdítani a helyükről – aki volt olyan szerencsés, és eljutott Rómába és Firenzébe, láthatta őket. A lehetőségek tehát korlátozottak, így a világon mindenhol csak egyféleképpen lehet Micheangelo-kiállítást rendezni. A Szépművészeti is így járt el: kiállította a reneszánsz művész remekműveihez készült rajzokat legtehetségesebb kortársainak munkáival együtt, méghozzá úgy, hogy nem maradt hiányérzetünk.

Ez Budapesten a legelső tárlat, amit a reneszánsz mester hét évtizedes munkásságából rendeztek. A világ legrangosabb gyűjteményeiből sikerült műveket szerezni hozzá, többek között a londoni British Museumból, a firenzei Uffiziből és a Casa Buonarrotiból, a párizsi Louvre-ból, a bécsi Albertinából és a haarlemi Teylers Museumból. Igazi jutalomfeladat lehet ez egy kurátornak: ő Kárpáti Zoltán, aki nem egy érdekességet elmondott nekünk a kiállítás sajtóbejárásán.

„Már az életében elkezdett épülni Michelangelo legendája, és ő ebben aktívan részt vett. Ezt ma brandépítésnek hívják” – hívta fel rá a figyelmet a reneszánsz mester bejárattal szemben kifüggesztett portréja előtt, amiről egy fáradt, betört orrú, csúnya férfi néz velünk farkasszemet. Fra Bartolommeo kivételesen naturalisztikusan, a többi portrénál kevésbé idealizálva ábrázolja a 40 év körüli Michelangelo Buonarrotit, akinek a neve ekkor már „brand” volt, és „isteni Michelangelo”-ként emlegették. Teljes hegemóniát épített ki Rómában a művészeti piacon, és a csodálat mellett okkal övezte ellenszenv is, hiszen festőként, szobrászként és építészként is a legfontosabb megrendelőknek, a legmagasabb elitnek dolgozott, megkaparintva mások elől a megbízásokat. Kárpáti Zoltán szándéka az volt a kiállítás rendezésekor, hogy megmutassa ezt az ellentmondásos kapcsolatot saját kortársaival.

Így a tárlat nem is időrend szerint, hanem olyan vizuális párhuzamok szerint szerveződik, amelyek rámutatnak, hogyan hatottak egymásra legtehetségesebb kortársaival és riválisaival. Michelangelo rajzait tehát Leonardo da Vinci, Raffaello, Luca Signorelli, Jacopo Pontormo, Agnolo Bronzino, Francesco Salviati és Rosso Fiorentino remekműveivel együtt szemlélhetjük.

A tárlat fókuszában a reneszánsz képzőművészetét leginkább foglalkoztató téma, az emberi testábrázolása áll, ezért sem hoztak épületrajzokat, elnagyolt skicceket, a márvány kifejtéséhez szükséges rajzokat, csak a legjobb alaktanulmányokat. És itt le is dőlt a témával kapcsolatos legelterjedtebb mítosz, miszerint a reneszánsz festők élő modell után alkottak. Kárpáti Zoltán szerint ez téves elképzelés, leginkább szobrokat vettek modellként, vagy fejből rajzoltak, beleértve Leonardót és Michelangelót is.

A rajz munkaeszköznek számított a freskók előkészítő fázisában, a szobrokhoz egyáltalán nem rajzoltak, csak viaszmodelleket készítettek. Michelangelo volt az első szobrász, aki elkezdett vázlatokat készíteni munkáihoz, de csak azért, mert ő tanult is rajzolni. Ezt persze igyekezett elhallgatni: az „isteni” imiddzsel együtt járt az is, hogy autodidakta művészként láttassa magát, aki a természettől nyerte tudását. Közben tanoncként a korszak legjobb freskófestőjének, Domenico Ghirlandaiónak műhelyében tanult meg rajzolni és festeni. Korai korszakából igen kevés, összesen nyolc rajz ismert, és abból hármat meg is nézhetünk a Szépművészetiben: egy a Louvre-ból, másik az Albertinából érkezett, a harmadik pedig a mostani budapesti kiállításon látható először a világon. Ezt nemrég fedezték fel egy külföldi magángyűjteményben, és a tizenéves Michelangelo legkorábbi ismert rajzaként azonosították.

Mint azt Kárpáti Zoltántól megtudtuk, Michelangelo paranoiásan állt hozzá a rajzaihoz, és sokat megsemmisített. Levelezésének nagy része az utókorra maradt, és ezek főleg praktikus dolgokról szóltak, például rendszeresen arra kérte bennük a barátait, hogy a műhelyben maradt rajzokat pusztítsák el.

Kortársai nem is ismerték ezeket, sőt, az elkészült műveit sem; ma szinte elképzelhetetlen, hogy nagyközönség elől el legyen zárva a Sixtus-kápolna, de akkor a pápa magánkápolnájába nem járhattak csakúgy ki-be az emberek. „Michelangelo hírneve úgy terjedt a 16. században, hogy nagyon kevesen ismerték a műveit” – állapította meg a kurátor. Levelei és fennmaradt bankszámlái arról is tanúskodnak, hogy nagyon gazdag, sőt, talán minden idők legjobban fizetett művésze volt. Pénzét folyamatosan befektette, földjei, birtokai voltak.

Nemcsak tökéletesen uralta a piacot, de egy idő után elkezdte kiszervezni a munkákat is, ami szintén ellentmond a Michelangelo-legenda másik fontos alapkövének, a magányosan dolgozó, a Sixtus-kápolnát egymaga kifestő művész toposzának. Kifizetési számlák tanúskodnak arról, hogy ehhez Firenzéből hozatott magának freskófestőket, 15-20-an dolgoztak egyszerre a kápolnán. Később, ha megrendeltek tőle egy festményt, csak a rajzot készítette el hozzá, a maradék munkát tehetséges követői, Pontormo, Volterra festették meg.

A kiállításon csak egy festményét tekinthetjük meg, annak is egy másolatát, mert az igazit elégették annak túl erkölcstelen témája miatt: a Léda és hattyú egyenesen pornográfnak hatott a korában. A Léda fejéhez készült tanulmány viszont fennmaradt, és az olasz reneszánsz egyik legszebb fejtanulmányaként tartják számon.

A kiállításon összesen 80 rajz tekinthető meg, ebből 29 származik magától Michelangelótól. Díjaztuk a megoldást, hogy a Sixtus-kápolna egyes freskórészletei teljes nagyságukban kerültek a falakra, és így összevethetőek az őket előkészítő vázlatokkal. A legutolsó teremben nagy művéhez, az Utolsó ítélethez készült vázlatok tekinthetőek meg, aminek meztelen férfialakjai akkora botrányt kavartak, hogy utólag festettek rájuk ruhákat – egy pápa magánkápolnája mégsem lehetnek tele aktokkal.

Ha tehetjük, tárlatvezetéssel nézzük meg a kiállítást, mert Kárpáti Zoltán előadása tele volt érdekességekkel. Ennek egyike, hogy bár Firenze ma rogyásig van műemlékkel, a 16. században nagyon rosszul fizették itt a művészeket, sokkal rosszabbul, mint a pápai vagy az uralkodói udvarokban. Ezért az összes firenzei festő lelépett, amint jobb ajánlatot kapott máshonnan. A 16. század elején Leonardo, Raffaello és Michelangelo is Firenzében tartózkodott egyidejűleg, de mindhárman el is hagyták, amint lehetett – Leonardo Milánóba, Michelangelo Rómába ment, ahol a pápák szolgálatába állt, megalkotta élete fő műveit.