Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró negyedszerre dolgozott együtt, és mint már tőlük megszokhattuk, ismét egy történelmi, de mégis emberléptékű filmmel jelentkeztek. Az Apró mesék saját definíciójuk szerint egy romantikus történelmi thriller, de inkább érződik noirnak – vagyis inkább a stílus szimulációjának. Bár a kivitelezés most sem hagy maga után kívánnivalót, a végeredménytől mi többet vártunk – különösen az Örök tél után.
A páros harmadik kollaborációja, a Gulág Emlékbizottság támogatásával készült Örök tél egyfajta fordulópont volt a páros karrierében: bár a Félvilággal ellentétben nem moziban, hanem a Duna TV-n debütált, mondanivalója, témaválasztása és kivitelezése miatt bátran bemutathatták volna az előbbiekben is. Ráadásul visszatekintve egyértelmű szintlépés volt mindkettőjük számára; így nem csoda, hogy fokozott várakozásokkal ültünk be a következő közös munkájuk, az Apró mesék premier előtti vetítésére.
A „romantikus történelmi thriller”-ként jellemzett film főszereplője Hankó Balázs (Szabó Kimmel Tamás), aki a II. világháború utáni zavarosban próbál halászni, nem is akárhogy. A különböző frontokon eltűnt emberekről szóló apróhirdetéseket böngészi, majd felkeresi a hozzátartozóikat, és azt hazudja, hogy ismerte őket – végül pedig élvezi a vendéglátást. Egy balszerencsesorozat következtében azonban Judit (Kerekes Vica) puskacsöve előtt találja magát, az események innentől pedig nem várt fordulatot vesznek mindkettőjük számára...
Köbli és Szász filmjeinek általános jellemzője, hogy a casting remekül sikerül, épp ezért meglepő, hogy most pont ez a film leggyengébb pontja. Szabó Kimmel Tamásnak hiába van jelenléte és egyfajta kisugárzása, a Pappa Piához hasonlóan most sem jön át sok belőle; leginkább csak modorosnak érződik, helyzettől függetlenül – és ugyanez mondható el Kerekes Vicáról is. Hiába a közel két órás játékidő, kettőjük közt alig pislákol a kémia. Márpedig, nevezzük akár film noirnak, akár romantikus filmnek, az Apró meséknek mégis róluk kellene szólnia.
Szerencsére Köbli Norbert forgatókönyve – még ha igazán meglepő csavarokat nem is tartogat – kellően feszes és eseménydús ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmünket. Ráadásul, ahogy a páros korábbi munkái, ez is nagyszerűen díszletezett – mind a háború utáni Budapest, mind pedig az erdő egy élő-lélegző entitás, ami sokat segít a beleélésben, a hitelességben. Arról nem is beszélve, hogy Nagy András operatőr ismét kiemelkedő beállításokkal operál, amelyek sokszor többet mondanak el, mint a karakterek egész monológjai.
Szász Atilla pedig egy ilyen stábbal, ha igazán akarna sem tudna rossz filmet készíteni – és az Apró mesék nem is lett az. Szimplán csak nincs meg benne az Örök tél szuggesztivitása vagy a noirokra jellemző, belül zakatoló érzés, hogy valami alapvetően elromlott, és a vesztünkbe rohanunk. De ha valaki a műfaj ismerete vagy különösebb elvárások nélkül ül be rá, szinte kizárt, hogy csalódni fog. Ettől az alkotópárostól láttunk már jobbat is – de ez egyben jól mutatja, hogy saját maguk előtt is milyen magasra helyezték már a lécet.
