kultúra

„A szépséget kell megmutatni, hogy az ember érezze, mit veszíthet el” – interjú Máté Bence természetfotóssal

Szerzők

  • Jász Annamária

2019. 12. 23. 14:47

Számtalan nemzetközi díj birtokosa, bejárta a fél világot, de a következő években idehaza vannak nagyszabású tervei Máté Bencének. A világhírű természetfotós ezekről is mesélt nekünk, amikor egy dedikálás után csíptük el a Podmaniczky téren, ahol épp országjáró kiállítása állomásozik. A budapesti közönség egyébként jövőre a Vértelen Vadászat című előadásokon hallgathatja lenyűgöző történeteit és hatalmas fotóalbumában vihetik haza kiállításának minden fotóját.

We Love Budapest: Kezdjük azzal a kérdéssel, amit bizonyára ezerszer megkérdeztek már tőled: mivel ütöd el az időt a lesben várakozás közben?

Máté Bence: Nincs olyan, hogy várok a lesben. Folyamatosan történik valami, folyamatosan fotózom. Ezért van a leseknek létjogosultsága: nincs olyan, hogy nem történik semmi, pulzáló dolgok történnek odakint.

WLB: Mennyi volt a leghosszabb idő, amit egy lesben töltöttél?

M.B.: Anélkül, hogy kijöttem volna, 56 nap. Volt már 74 nap is, de közben kijöttem néhányszor.

WLB: A folyamatos figyelemmel együtt ez nagyon fárasztó lehet.

M.B.: Kell hozzá egyfajta fanatizmus (nevet).

Fotó: Matebence.hu

WLB: Ritkán jársz Budapesten, most épp egy szervezett könyvdedikálásnak köszönhetően találkozhatunk. Az az érzésem, hogy egy természetfotós nem feltétlenül érzi jól magát a nagyvárosban, igazam van?

M.B.: Olyan kevésszer jövök Budapestre, amennyiszer csak lehet. Laktam Londonban fél évig, jártam több nagyvárosban is, van összehasonlítási alapom, és úgy gondolom, a városi lét nem egészséges, az összezártság feszültséget szül. Az intelligenciával ezen felül lehet kerekedni, de ahol ennyi inger van, ott számomra csoda, hogy mégis működik az élet. Szerintem az az ideális, ha az ember megválaszthatja, mennyi időt, hol és mennyi emberrel tölt együtt. Ha családja van, és egy házban él, akkor is fontos, hogy legyen egy külön hely, ahova el tud vonulni, és ez nem azt jelenti, hogy nem szereti a feleségét és a gyerekeit.

WLB: Ahogy elsétáltunk a képeid mellett a Podmaniczky téren, említetted, hogy a beépített számlálók szerint közel 1 millió fő körül jár a látogatószám. A sok nemzetközi díj után számít, idehaza hányan látták a kiállítást?

M.B.: Igen, mert az a cél, hogy minél szélesebb körben felhívja a figyelmet a természeti értékekre. Egy ilyen installáció óriási terhelést jelent a környezetnek, ezért fontos, hogy a felhasznált energia közvetve visszahasson. Ha megnézte volna 50 ezer ember, kudarcként éltük volna meg; 500 ezernél már azt mondtuk volna, elérte a célját. De ez így egyértelmű siker, amiben közrejátszik, hogy a kiállítás ingyenes, és elvittük több magyar nagyvárosba is. Viszont nem áll mögötte se tévé, se vállalat, semmilyen kampány, saját kútfőből találtuk ki, építettük fel.

Fotó: Matebence.hu

WLB: A klímaválság és a környezetvédelem ebben az évben soha nem látott nyilvánosságot kapott. Téged mióta foglalkoztat ennyire a téma?

M.B.: Amikor a kiállítás kapcsán tartott előadásaim egyre nagyobb sikereket értek el, akkor gondolkoztam el rajta, hogy ha ilyen tömegeket meg tudok mozgatni, akkor a történeteimen túl mit tudnék még kommunikálni szélesebb körben. Egyértelmű volt, hogy a környezetre való odafigyelést. Rájöttem, hogy nehezen tudok hitelesen beszélni úgy dolgokról, hogy nem élek úgy; magam is sokkal jobban figyelek a környezetvédelemre, mióta elkezdtem az előadásaimon beszélni róla.

A környezetszennyezés alatt nem feltétlenül azt értem, hogy a Dacia akkumlátorsava belefolyik a nádasba, hanem elsősorban a pazarlást és a felesleges energiafelhasználást – és ez nem az elektromos áram vagy az üzemanyag-felhasználásra vonatkozik. Ezt az üveget – mutat az asztalon álló ásványvízre – ide kellett utaztatni a gyártás helyétől, a poharat le kellett gyártani, a szennyvíznek, amivel lemossák, el kell jutnia a szennyvíztisztítóba. Az életünk minden részlete energiafelhasználással jár, és fontos, hogy az egyén a lehetőségeihez mérten ezt a terhelést csökkentse. Ez persze nehezen megfogható, mert bármit csinálsz, környezetrombolással jár, így van felépítve a társadalom, így vannak kialakítva az energiafelhasználásaink, de ha már az igény jelentkezik, az fél siker.

Fotó: Matebence.hu

Most például építkezem, és az építkezésen hihetetlen mennyiségű melléktermék keletkezik – még akkor is, ha odafigyelsz. Felhívtam a céget, akitől az XPS hőszigetelést vettem, hogy 3 köbmétert visszavinnék, de nem akarták megoldani a visszavételt. Van egy általunk kialakított mesterséges közeg, amiben hiába akarsz tenni a környezetedért, nem adnak rá lehetőséget. Pont most értünk meg rá, hogy drasztikusan foglalkozzunk ezekkel a kérdésekkel. Beszélni kell, műsorokat gyártani, cikkeket írni róla, amik felkeltik az érdeklődést.

WLB: Egyre többen lesznek vegánok az állatok és a természet iránti szeretetből. Neked megfordult a fejedben?

M.B.: Nem, még vegetáriánus sem vagyok. A szélsőségek soha nem jók, se a társadalomban, se a természetben, se az időjárásban. Ennél sokkal több mindent megtehetsz a környezetedért. Ha nem ízlik az íze, akkor persze ne egyél húst, de már sokat tettél azzal is, ha a marhát lecseréled disznóra, csirkére vagy bárányra, vagy csak minden másnap eszel belőlük. Nem azt mondom, hogy ne egyél marhát – de ne rendszeresen. Havonta egyszer oké, hozzátartozik a változatos táplálkozáshoz. Egy kiló marhahús 40 kilométer autóvezetésnek megfelelő széndioxid kibocsátással jár, álszentség vegánnak lenni, ha közben minden nap levezeted a Szeged-Budapest távolságot.

WLB: Az idei World Press Photo pályázaton az étkezési célból megcsonkított, a vízbe még élve visszaengedett békák fotójával nyerted el a fődíjat természetfotó kategóriában, pedig az ilyen típusú fotók nem jellemzőek rád. Hogy látod, a klímaválság és a kritikai hozzáállás befolyásolja a természetfotózás irányait?

M.B.: Én alapvetően nem külön pályázatokra készítek fotókat, hanem keresem a természet érdekes pillanatait. Ez egy olyan jelenet volt, aminél éreztem, hogy óriási eredményt lehet elérni, ezért kihasználtam a ziccerhelyzetet. Ez a kép annyira kilóg a sorból, hogy még ezen a kiállításon sem látható. Próbáltak már sokkoló képekkel eredményt elérni a médiában a környezetvédelem érdekében, de nem sok foganatja lett. Szerintem a másik irányból érdemes támadni, a szépséget kell megmutatni, hogy az ember érezze, mit veszíthet el.

Fotó: Matebence.hu

WLB: Látsz a klímaváltozás miatt bekövetkezett durva változást azokon az élőhelyeken, ahová fotózni jársz?

M.B.: Az én szemszögem azért nem releváns, mert én most élőhelyeket hozok létre: területeket vásárolok és vadítok vissza, tehát pont a pozitív változást látom, hogy az egyén egy kis területen milyen őshonos növény- és állatfajokat tud visszatelepíteni. Globálisan a legnagyobb környezetkárosító a mezőgazdaság, de szerencsére az elmúlt 30 évben van már olyan jelentősége a nemzeti parkoknak, hogy nem engednek tönkretenni kiemelten fontos területeket.

WLB: Hasonlít ez a munka a lesépítéshez, amiben szintén nemzetközi hírnevet szereztél?

M.B.: A lesépítés most félre van téve. A tanyán, ahol lakom, van egy, nemzeti park tulajdonában lévő 3000 hektáros terület, benne amőbaszerűen benyúló részekkel, amiket beszántottak a kommunizmusban. A környező élővilág még jelen van mellettük, nagyon könnyen fel lehet építeni újra, és visszavadítani őshonos fűfélékkel, fafajokkal. Nagyon látványos lesz a változás, gyorsan elfoglalják az állatok. Ilyen tevékenységet bárhol lehet végezni, de minél távolabb vagyunk a természetes közegtől, annál nehezebb eredményt felmutatni.

Nagy teljesítmény volt, hogy Dél-Afrikában végeztük el ugyanezt: egy vadászrezervátumot alakítottunk át fotósrezervátummá. Ott éveken át abból állt az üzlet, hogy az emberek pénzért állatokat lőttek agyon; most úgy válogatták össze az állatokat, hogy a terület minél jobban hasonlítson az eredeti ökoszisztémára. Tettek bele növényevőket, ragadozókat, amiknek az aránya folyamatosan változik a környezeti viszontagságoknak megfelelően. Azért hívtak oda, hogy konvertáljam át a vadásztatást fotózássá, és sikerült; már több pénzt hoz a fotózás és szafariztatás, mint korábban a vadászat. Ez nagy eredmény.

Fotó: Matebence.hu

WLB: Budapesten csak a tömegturizmus látható, a természetfotós turizmusról nem nagyon van elképzelésünk. Ez a jövő?

M.B.: Kezd egyre kevésbé érdekes lenni a téma, mert számomra most sokkal nagyobb kihívás a nagyközönségnek megmutatni valamit, mint néhány ezer fotósnak. A fotóslesek gyártásával teljesen újszerű állatbemutató egységeket hoztam létre – ez egy teljesen szürreális, idegen közeg, ahol az állatok nem látnak téged. Ezt a hozadékát gondoltuk tovább: a fotózást félretéve olyan helyeket kreálunk, ahova elvihetjük a nagyközönséget. Magyarországon több százezer embert érdekel a félénk élővilág, ez az egyik kiemelt projektünk lesz a következő években.

WLB: Ez a természetjárás olyan formája, amiben nem vagy látható?

M.B.: Igen. Nem a klasszikus magasles, amire az ember felmászik, és távcsővel körbenéz, hanem például egy alagút egy nádas, tó vagy erdő alatt, ahová az állatok nem látnak be, te pedig ki-be tudsz mászkálni. Nyugodt körülményeket biztosítunk az élőhelyen, több a fészekanyag, táplálék, mint máshol, ezért odajönnek az állatok.

WLB: Meg lehet valósítani anélkül, hogy beavatkoznánk az ökoszisztémába?

M.B.: Igen. A beavatkozás viszonyítás kérdése: egy halastó is tele van mesterséges tárgyakkal, a gátak, a sínek, a zsilipek mind emberi kéz nyomai. Buldózerrel, markolóval, betonkeverővel dolgozunk mi is, de az egész úgy van kitalálva, hogy mire elkészül, tájba illő legyen, és hosszú távon a természetvédelem hasznos elemét képezze.

WLB: Említetted, hogy építkezel – ezekkel a tervekkel együttvéve mindez azt jelenti, hosszú ideig itthon fogsz élni?

M.B.: Mindig is itthon laktam, csak közben utazgattam rövidebb-hosszabb ideig – az utóbbi időben ezek inkább már rövidebbek, egy hónaposak voltak. A kiállítás sikerre vitele eléggé kardinális kérdés volt, ezért az elmúlt évben nem is utaztam. Tavaly decemberben voltam utoljára külföldön, Kenyában.

WLB: Azt gondolnám pedig, megállás nélkül utazol.

M.B.: Így volt nagyon sokáig. De most ez megváltozott, egyrészt a kiállítás miatt, másrészt mert szeretek itthon lenni. Nagyon jó fotóslehetőségek vannak itthon, a kiállítás vége után elsősorban magyarországi képeim lesznek. Fotográfiai szempontból mindegy, mit ábrázol a kép, az számít, hogyan ábrázolja. A kreativitáson, improvizáláson, maximalizmuson múlik, nem azon, veréb vagy oroszlán van-e rajta; mindkettő életében van etológiailag érdekes pillanat, ami jól fotografálható.

Bármennyire is igyekezzük megtervezni a dolgokat, a természetfotózásban a természet irányít, és mindig akkor kell ugrani a témára, amikor a terepen adott az együttállás; ezek néhány napig, hétig állnak csak fenn, utána lehet, éveken keresztül nem. Például pont akkor olyan magas a vízszint, pont akkor érkeztek haza hamarabb a madarak Afrikából. A hagyományosan májusban fialó vidrák esetében épp szeptemberben tudtam lefotózni a kicsiket. Nyitott szemmel kell járni, észrevenni a szépségeket.

Fotó: Matebence.hu

WLB: Nekem drasztikus váltásnak tűnik, hogy az idei World Press Photo győztese, Máté Bence egy ideig nem fog egzotikus tájakon fotózni.

M.B.: Nem olyan drasztikus belülről, ezeket a döntéseket én hozom meg, nem egy cégnek vagy szervezetnek dolgozom. Az iskola befejezése után 10 évig szinte csak fotózással foglalkoztam. Bármennyire is szeret csinálni valamit az ember, jó, ha van benne változatosság. Bár most nem konkrét terepen fotózunk, a természettel mégiscsak kapcsolatban vagyunk; a húszéves munkát egy szépen megterített asztalon feltálaljuk a közönségnek, majd megyünk vissza „szakácskodni”. Ez az időszak most erről szól, és a csapatom minden tagja nagyon pozitívan éli meg. Ezért nem is lehet kiégni ebben, mert rengeteg szegmense van.

Természetfotós vagyok, de foglalkozom rendezvényszervezéssel, utazással, alapítványok létrehozásával, környezetvédelemmel, számítgépprogramozással. Azt is megtanultam menet közben, hogy egy nagyon jó alapra, életfelfogásra bármilyen szakmát rá lehet építeni. Én tulajdonképpen semmihez sem értek, viszont meg tudom ítélni elég jól egy munkáról, vállalkozásról, milyen színvonalú, hogyan lehetne javítani rajta. Ha ezzel a tudással rendelkezel, mindegy, hogy billiárdozol, kiállítást építesz – ez egy szemlélet. Az emberekkel való kommunikációt, újszerűségre való törekvést és egészséges ítélőképességet a kezedből kikerülő munkáról elfelejtették megtanítani az iskolában.

Fotó: Https://matebence.hu/

WLB: De az biztosan vitán felül áll, hogy a fotózáshoz értesz, nem?

M.B.: A fotográfiához sem értek annyira, mint ahogyan azt gondolják. Van olyan márka, aminek én vagyok a nagykövete, de hogy bizonyos funkciók hogy működnek, úgy kell kigugliznom. Nem rendelkezem magas szintű lexikális tudással, viszont a problémamegoldó és ítélőképességem elég magas. Ez önmagában elég, hogy egy felületes tudással a birtokomban belássam, mikor kell segítséget kérni.

WLB: Nem is gondolná az ember, hogy ennyi mindent csinálsz még a fotózáson kívül. Meg lehet határozni, mi lesz a fő projekted a következő időszakban?

M.B.: Egyszerre 8-10 dologgal foglalkozom, nincs olyan, hogy fő projekt. A környezetvédelem valószínűleg mindig is kiemelten fontos lesz, azt meglovagolva, hogy odafigyelnek, arra, amit mondok. Meggyőződéssel mondom azt, és elhiszem, hogy nagy a felelősségünk abban, mit hagyunk hátra az utókornak. Az eredményeimmel, fotózással szerzett hírnevet szeretném felhasználni és a természet javára fordítani. Fanatikus fotósként hosszú időn keresztül a természet gyümölcseit „szaggattam le”, ez ezután is megmarad, de van akkora érdeklődés a munkáim iránt, hogy az eredményeimet visszaforgassam.

Fotó: Matebence.hu

Hasonló tartalmak