We Love Budapest: Az első dolog, ami felmerül az emberben egy ilyen abszurd alapkoncepciójú film kapcsán, hogy honnan jött az ötlet?
Bodzsár Márk: Gyerekkoromtól kezdve szerettem a vámpírfilmeket. Az első, amit láttam, Roman Polanski Vámpírok bálja című mozija volt. A nagymamámmal néztem meg, mert még kicsi voltam, és ő vigyázott rám. Rögtön megragadta a gyerekfantáziámat a vámpír ijesztő, titokzatos alakja. Később már tudatosabban foglalkoztam vele, nyomon követtem a vámpírfilm történetének alakulását, megnéztem minden fontosabb darabot. Az egyetemen is a vámpírfilmekből írtam a szakdolgozatomat a rendkívül hangzatos A vámpírfilmek ikonográfiája címmel, amiben vizuális szempontból vizsgáltam a témát. Ez volt az egyik összetevő, a másik pedig a korszak, amelybe belehelyeztük a vámpírt.
A Kádár-kort eredetileg egy másik filmterv miatt kezdtem el kutatni, és közben merült fel bennem az ötlet, hogy milyen izgalmas kísérlet lenne egy vámpírt beereszteni ebbe a világba. A Kádár-kor egy totálisan materialista-ateista időszak volt, ami tagadta minden transzcendesnek és misztikusnak a létezését, például a vámpírét is. És az ötletben rögtön megfordult a drakulai alaphelyzet: eredetileg a vámpír a Vadkeletről érkezik a viktoriánus Londonba, a Drakulicsban viszont az imperialista, gyűlölt, gonosz és titokzatos Nyugatról érkezik ide hozzánk Keletre, és azonnal az állambiztonság látóterébe kerül.
WLB: Az is érdekes szempont, hogy a szocializmus évtizedei alatt a Párt eleve arra rendezkedett be, és ezt is sulykolták az állampolgárok fejébe, hogy itt örökre ez lesz. Olyan örökéletű lesz a rendszer, mint amilyen örökéletű egy vámpír.
B. M.: Az örökélet-tematika jól összecseng a kommunizmussal. Az nagyon jó, ha ez a vetület is átjön a filmen, mert ez az, ami indokolja Kádár János szerepeltetését. De ahogy a vámpír figuráját szabadon kezeltük, úgy az övét is, teremtettünk egy saját Kádár Jánost, a szándékainkhoz igazítva a karakterét. A kommunisták nem hittek semmi transzcendesben, mégis bebalzsamozták Lenint, mint ahogy az ókori Egyiptomban a fáraókat. Ugyanazt szerették volna ezzel elérni: hogy az átlagember azt gondolja, ő és a rendszer is örökké élni fog, örök lenyomatot hagy a világban. Kádár, sőt senki más a felső pártvezetésben nem gondolta azt a 70-es években, hogy ennek az egésznek egyszer majd vége lesz.
WLB: Az eddig elkészült két filmed a közelmúltban játszódik. Az Isteni műszak a 90-es évek elején, amikor még kisgyerek voltál, a Drakulics elvtárs pedig a 70-esben, amikor pedig még meg sem születtél. Van valami különleges oka annak, hogy eddig nem jelenkori filmekben gondolkodtál, vagy mindez pusztán a véletlen műve?
B. M.: Nem teljesen véletlen, ugyanakkor nem is teljesen tudatos. Ha beleszeretek egy ötletbe, nem mérlegelem, hogy miért ekkor vagy akkor játszódik. Egyébként meg pont mostanra érett meg bennem az, hogy végre egy jelenkori történetet meséljek el. Ha mélyebb okot keresünk, akkor azt tudom mondani, hogy komoly elmaradásban vagyok a saját közegemmel, az országunk közelmúltjával kapcsolatban. Az Isteni műszaknál a rendszerváltással szembesítettem magam. Gyerek voltam még, amikor csak úgy megtörtént velem, és semmit nem gondoltam róla. Aztán arról sem volt tapasztalatom, hogy milyen lehet a mentősök világa, akik nap mint nap találkoznak tragédiákkal, halállal és olyan határhelyzetekkel, amikor tényleg pillanatok alatt dőlnek el sorsok. Ezek nagyon kemény dolgok.
Úgy éreztem, hogy egy ilyen szembesítésnek is muszáj alávetni magam, hogy megtanítsak magamnak bizonyos dolgokat az életből. Ugyanez volt a Drakulics kapcsán is. Nagyon kihat a mára mindaz, ami a 60-as, 70-es években történt. Erősen meghatározza a magyar pszichózist a paranoia, ami akkoriban vert gyökeret az emberek lelkében és fejében. Például máig nem tisztázott az ügynökkérdés, hogy ki volt az és ki nem, a morális megítélése is eléggé billeg annak, hogy a besúgók mennyire voltak áldozatok, mennyire felmenthetők. Éreztem, hogy van itt egy olyan komoly társadalmi kérdés, ami kihat a mára, és valamit kezdenem kell vele a magam filmes eszközeivel. A történelemórán nekem ezt még nem tanították meg, a második világháborúval véget ért minden, az 50-es évektől a rendszerváltásig csak egy nagy fehér foltot érzékeltem.
Amikor elkezdtem kutatni a korszakot, találtam olyan dokumentumfilmeket, archív felvételeket, melyeket az állambiztonság készített belső használatra. Ezek egyikén fedeztem fel azt a tüdőszűrő állomást, ahol már én is többször jártam. Az átkosban ezt arra használta a titkosszolgálat, hogy amíg vizsgálták az embereket, addig az ügynökök átkutatták a ruháikat és a holmijukat, lemásolták a lakáskulcsaikat is. Olyan helyszínekről derült ki, hogy milyen piszkos célokat szolgáltak annak idején, amelyek később részét képezték az életemnek. Még mindig tele vagyunk csontvázakkal és kísértetekkel, amelyek bármikor kieshetnek abból a bizonyos szekrényből.
WLB:
Mind a két filmeden az látszik, hogy kifejezetten groteszk-bizarr a látásmódod. Honnan jön ez?
B. M.: Nehéz kérdés. Amikor kiindulok egy történetből, egy ötletből, egy helyzetből, akkor mindig a realitását keresem, és azt, hogy mitől érdekes meg drámai. Az elsődleges mindig az, hogy a filmnek legyen valami hihető alapja és mélysége. Aztán menet közben, ahogy komolyabban elkezdek vele foglalkozni, rájövök, hogy semmi nem olyan egyszerű és fekete-fehér, ahogy az elsőre látszik, és ettől meg is kapja a történet ezt az említett groteszk színezetét. Mondok egy példát: amikor az állambiztonsági oktatófilmeket néztem, az elég hátborzongató volt, ahogy a lakásokat bekamerázták és telerakták poloskákkal. De amikor utána azt láttam, hogy az ügynökök a lehallgató szobákban ülnek a sűrű cigarettafüstben és szalonnáznak munka közben, attól életszagúvá, groteszkké vált az egész. Az életben is azok a sztorik izgatnak elsősorban, amelyek megengedik ezt a többféle megközelítést. Szeretem a vegytiszta drámákat vagy egyszerű vígjátékokat is, de belőlem ez a félig-meddig groteszk látásmód jön.
WLB: A filmrendezők, akik hatottak rád, ők is ezt a látásmódot képviselik?
B. M.: Nagyon régóta az ilyen filmek és filmesek mozgatnak meg elsősorban. A már említett Vámpírok bálja is egy groteszk hangvételű rémtörténet, legalább annyira vicces, mint ijesztő. Tök bátran és szabadon játszik a klisékkel. Nagyon bírtam még Tarantino első három filmjét, meg a Coen testvérek munkásságát, manapság pedig a dél-koreai mozikat. Azokban szinte példaértékűen van jelen a groteszk látásmód.
WLB: A Drakulics elvtárs szemmel láthatóan szinte végig éjszaka forgott. Ez a vámpírság miatt alakult így? Ők ugyebár éjjel vannak talpon, nappal pedig alszanak a koporsójukban.
B. M.: Egyfelől valóban a vámpírságból fakadt, hiszen a vámpír éjszakai lény. Hiába forgattuk ki a figurát pár dologban, ezt a vonását azért megtartottuk. Másfelől megvan ennek a biológiai oka is: egyszerűen nehezen kelek fel reggel, ezért a nappali forgatás mindig nagyobb kínszenvedés, mint az éjszakai. Az Isteni műszak még szinte teljes mértékben éjszakai film volt, a Drakulicsban azért már volt pár olyan jelenet, amit nappal vettünk fel. A 42 napból 30-at forgattunk éjszaka. Ráadásul november közepe és február között, télen készült a film, amikor rövidebbek a nappalok, és korábban sötétedik. Kicsit vámpíréletet éltünk mi is, de emiatt talán koncentráltabb, egyedibb hangulatú volt a munka.
WLB:
Bár az egész korszak, benne az ügynökösdivel elég nyomasztó, te mégis egy paródiát készítettél róla. Nem állt volna jobban a filmnek, ha ijesztőbb?
B. M.: Nem csak belőlem, a többiekből is ez jött. Például Nagy Ervinből vagy Thuróczy Szabolcsból. Groteszk paródiák lettek a figuráikból. Sok ötletet hoztak a saját életükből és a tapasztalataikból. Jó párat fel is használtam ezek közül. Nyomasztó kor volt, és ezen oldani szerettem volna, miközben nem akartam teljesen elviccelni sem, mert akkor nem lesz tétje, hogy a női főhős végül kiszabadul-e ebből a diktatórikus és agymosott rendszerből. Ezt a szabadságot, felszabadulást szerettem volna alkotóként is megtartani: merjünk a koron és a figurákon jó kedvvel, felszabadultan nevetni.
WLB: Van a filmben egy nagy konty, amit Borbély Alexandra visel és a haját egy héliumos lufi tarja egyben. Azt az ötletet ti hoztátok, vagy olyan a valóságban is volt?
B. M.: Azt egy korabeli dokumentumfilmben találtam. Egy fodrászat specialitása volt, nem mi találtuk ki. Egyébként arra jöttem rá, hogy ha készítek egy filmet, és beleásom magam az adott témába, egy csomó mindent ki sem kell találni, kis túlzással élve nem kell megerőltetni a fantáziámat, mert annyi sztorit talál az ember, hogy azok szinte megírják a történetet is. Vietnami vérgyűjtés is volt a valóságban, azt sem én találtam ki.
WLB: A filmben az ügynöknő odaajándékoz egy bakelit lemezt a vámpírnak, amin korabeli vietnami rock van, amit ráadásul nők adnak elő. Csak nem azt mondod, hogy az is létező dolog volt?
B. M.: De, azt sem mi találtuk ki. A YouTube-on van is egy egyórás válogatás ezekből a zenékből. A vietnami háború idején az ott állomásozó amerikai katonák vitték magukkal a rockzenét is, amit a helyiek megismertek, majd elkezdett terjedni közöttük is az amerikai rock igéje. De mivel a férfiak háborúztak, otthon pedig csak nők voltak, így ők alakítottak amerikai rockot játszó vietnami zenekarokat. Ez is egy erős inspirációs forrás volt.
Van egy jelenet a filmben, amikor a téeszben táncolnak egy ilyen számra. Az nem egy eredeti dal, hanem az egyik vietnami rockszámnak az hommage-a, aminek megírtam a dalszövegét, lefordítottuk vietnamira, és maga Walters Lili énekelte fel. A számot (és a film zenéjét is) Keresztes Gábor írta, aki sound designer és színházi zeneszerző, Bodó Viktor munkatársa. Mi az Isteni műszakban dolgoztunk először együtt.
WLB: A film összes figurája karikatúraszerűen megrajzolt, egyedül a vámpírnál éreztem kis távolságtartást. Miért?
B. M.: A groteszkséggel a korról akartunk kritikát mondani. A vámpír ebből kilóg, sőt tükröt tart az egész korszak elé. Ezért hozzá képest vettük viccesre a figurákat, a vámpírnak pedig szerettük volna megtartani a hideg, misztikus auráját, hogy ő legyen szinte az egyetlen, akin nem nevetünk.
A filmről korábban írt ajánlónkat itt olvashatjátok!
