We Love Budapest: November 14-én mutatják be a Szép csendben című filmet, amiben te is szerepelsz. Egészen pontosan kit játszol?

Szamosi Zsófia: Egy kisebb mellékszerepben bukkanok fel, a főszereplő lány édesanyját játszom. A film középpontjában egy 13 éves lány és egy idősebb, 60 éves férfi állítólagos viszonya áll, én pedig az egyik, tipikus álláspontot képviselem: a szülőét, aki nem figyel eléggé oda a lányára, nem jól reagál a történtekre, és ezért támasza sem tud lenni a bajba jutott gyerekének. Mondhatjuk, hogy ez egy negatív szerep. Maga a film egyébként egy fontos témát dolgoz fel, itthon az első olyan mozi, ami egy fiatal lány kihasználásáról szól. Nem zaklatás, kihasználás. Árnyaltan mutatja be az esetet, ami erénye a filmnek. Szándéka szerint arról szól, hogy a környezet mit tud, illetve mit nem tud kezdeni ezzel az egésszel, és hogy milyen nézőpontok léteznek. 

WLB: A legtöbben az Oscar-díjas Mindenki című rövidfilmből és az Egy nap című nagyjátékfilmből ismernek. Amikor megkapsz egy felkérést, akkor mennyiben motivál az, hogy az adott filmnek mennyire fontos az üzenete? Vagy jöhetne simán egy habkönnyű vígjáték is, semmi üzenettel?

Sz. Zs.: Jöhetne, de sajnos nem találnak meg a habkönnyű vígjátékok. Ha eljutok egy ilyen castingra, akkor sosem én kapom meg az adott szerepet, pedig szívesen játszanék ilyenekben is. Nem tudom, hogy miért van ez, de biztos, hogy nem azért, mert elzárkózom az ilyen filmes munkáktól. Nagyon sokféle szempont érvényesül ilyenkor. De visszatérve a kérdésre, nagyon örülök, ha egy film olyan problémát vet fel, ami aktuális és fontos, ugyanakkor nem ítélem el, ha pusztán a szórakoztatás a célja.

WLB: Az Egy nap egy háromgyerekes, mindenféle gonddal és elintéznivalóval leterhelt nő húzós napját mutatja be. Azt bele tudtad vinni a szerepbe, hogy te mit gondolsz a filmben felvetett problémáról, vagy magáról a karakterről, akit alakítasz?

Sz. Zs.: Egy színész nem játszhatja egy karakterről a véleményét, csak magát a karaktert. Amikor megkapok egy forgatókönyvet, el tudom dönteni, hogy a nekem szánt figurával tud-e majd azonosulni a néző, egyszerűen mondva pozitív vagy negatív figura-e. De akármilyen negatív adott esetben egy karakter, nekem az adott munkában őt kell megértenem, a személyes véleményem róla nem számít. Az Egy napban játszott nő gondjai mindenki számára átélhetőek, pedig csak megy és teszi a dolgát. Benne van egy mókuskerékben, amiből nem tud kilépni.

Nem is nagyon tudod levenni róla a szemedet, egyfelől, mert végig őt látod, másfelől meg azért, mert a néző azonosulni tud vele, még akkor is, ha esetleg nem ért vele mindenben egyet. A Mindenki tanárnőjét például nem kedvelték, pedig nem mondható rá egyértelműen, hogy gonosz. Komplexebb figura volt annál, egy amolyan antihős, és ő meg ettől válik érdekessé. 

WLB: Azt mondtad, hogy nem találnak meg a vígjátékok, a vicces szerepek, ami azért is furcsa, mert aki látott már téged Pintér Bélánál, azt is megállapíthatta rólad, hogy van humorod, és simán helyt állsz egy vicces szerepben is. A szereposztók ezt vajon miért nem veszik észre? 

Sz. Zs.: A magyar vígjátékok nagy része elég egyszerűen szolgálja ki a közönséget. Ritkán jön ki olyan vicces film, aminek a humoron túl van valami többlettartalma, vagy finomabb eszközökkel nevetteti meg az embert. Én pedig inkább ez utóbbira lehetek alkalmas. Meg igazság szerint nemcsak a vígjátékok nem találnak meg mostanában, hanem a filmek sem nagyon.

WLB: Ez meglepő, mert az utóbbi években két olyan filmben is fontos szerepet játszottál, amit mind a szakma, mind a közönség nagyon szeretett. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen „széria” után elhalmozzák a színészt az ajánlatokkal. 

Sz. Zs.: Nálunk ez azért nincs így. Túl kevés a film és túl sok a színész. Ha nem kifejezetten rád írnak egy szerepet – és ez elég ritka –, akkor drukkolhatsz, hogy legyen olyan forgatókönyv, amiben pont van neked való szerep, és arra pont téged választanak. Ráadásul engem egy kisebb feladattal lehet, hogy már meg sem keresnének. Nagyobb meg nincs olyan, amivel kapcsolatban az utóbbi időben rám gondoltak.

WLB: Azért elvállalnál egy pici szerepet, ha megkeresnének?

Sz. Zs.: Persze, de vannak feltételei. Például, hogy milyen a forgatókönyv, meg hogy ki a rendező.

WLB: 2015-ben hagytad ott a Pintér Béla és Társulatát, azóta pedig szabadúszó vagy. Pont egy olyan időszakban lettél az, amikor elég sok minden változott mind a filmes, mind a színházi közeg tekintetében. Mi a tapasztalatod, milyen szabadúszónak lenni 2019-ben?

Sz. Zs.: Nagyon nehéz. Amikor megszületett az elhatározás, akkor már egy ideje azért érett bennem. 11 évet töltöttem a Pintér Béla társulatában, és úgy éreztem, hogy ott már nincs nekem tovább, váltanom kell. Azóta kevesebb volt a munkám és több a bizonytalanság. De ebben benne van az is, hogy szültem egy gyereket, és a négy évből kettő erre ment el. Arra az időre kivontam magam a forgalomból.

Szülés után, tavaly nyáron két filmben vettem részt. A Mindenki rendezőjével, Deák Kristóffal forgattunk egy tévéfilmet Foglyok címmel, és a Szép csendben volt a másik. Hiába volt pici a babám, olyan kevés a lehetőség forgatni, hogy elvállaltam mindkettőt. De ők meg olyan rendezők, akikkel már korábban is forgattam együtt. A Szép csendben előtt Nagy Zolinak is benne voltam két rövidfilmjében, az egyik pont a diplomamunkája volt. A szülés óta pedig ez a mostani az első évad, hogy egyáltalán új színházi munkát vállaltam el. 

WLB: Laikus kérdés: alkatilag melyik áll közelebb hozzád, a színházi vagy a filmes munka? 
Lehet egyáltalán különbséget tenni a kettő között?

Sz. Zs.: Annyira más a kettő, hogy nehéz összevetni őket egymással. Kis túlzással élve, már-már két külön szakma. Más hozzáállást és munkabírást, meg másfajta kreativitást követelnek meg az embertől. Magyarországon filmszínésznek lenni eleve nehéz, mert ilyen képzés nem is nagyon létezik itthon. Ha az ember nem egy ösztönös zseni, akit, ha bedobnak a kamera elé, azonnal tud mindent, akkor csak menet közben, a gyakorlatban tudja megtanulni a filmszínészkedést. Erre van, akinek adódik lehetősége, van, akinek meg nem. Nekem szerencsém volt, mert mire eljutottam a nagyobb feladatokig, addigra már volt elég rutinom. Nem szoktam tördelni a kezem stresszesen a castingokon. 

A színház egészen más. A próbaidőszakban, amit nagyon szeretek, mindenféle dolgot ki tudok próbálni. A filmnél ilyen nem létezik, mert ott az lesz, amit aznap – amikor felveszik az adott jelenetet – produkál az ember. Ha épp rossz napod van, és emiatt a felvétel sem lesz tökéletes, akkor azon már nem lesz lehetőséged javítani. A színháznál viszont ugyanazt a jelenetet többször is próbáljuk, előbb külön-külön, aztán meg az egészet összefűzve. Bőven van idő meg lehetőség a javításra, a fejlődésre. És aztán előadásról előadásra is változhat még a darab meg a szerep. Persze ez nagyban függ a színházcsinálótól is. Pintér Bélánál például nagyon szigorú kotta van, amitől nem lehet eltérni, más alkotónál viszont nagyobb a szabadságod. 

WLB: Szívesen lennél újra társulati tag valamelyik színházban?

Sz. Zs.: Igen, mert alapvetően csapatjátékos vagyok. Szeretem érezni, hogy bíznak bennem, hogy számítanak és gondolnak rám. De egyelőre még sehonnan nem kerestek meg. Úgyhogy marad a szabadúszás. Csakhogy most a függetlenek helyzete nem könnyű, a kőszínházi társulatok pedig inkább a saját embereikkel terveznek. Szabadúszóként azt a pillanatot a legnehezebb kivárni, amíg valaki bejelentkezik nálad, hogy rád van szüksége. De talán majd most változik a helyzet.

WLB: Amikor nemet mondasz egy felkérésre, van benned olyan félelem, hogy akkor legközelebb nem fognak hívni? 

Sz. Zs.: Mondhatni, ez egy csapdahelyzet. De már van annyi tapasztalat a hátam mögött, hogy a félelmek helyett inkább arra gondolok, hogy aminek meg kell találnia, az úgyis megtalál. Nem is akarok egyik munkából a másikba átesni, nem az hiányzik, hogy mindenhol én legyek. Ahhoz tartom magam, hogy amiben részt veszek, abban szívesen legyek benne testestül-lelkestül, az összes gondolatommal, önmagammal. Nem akarom olyasmire pazarolni az időmet, amiben nem hiszek. Ugyanakkor néha nehéz előre kiszámítani, hogy egy munkából mi lesz. Van, amikor nincs is meg a darab, csak egy ötlet meg a szándék, de hogy abból mi jön ki a végére, valami izgalmas és újszerű dolog vagy egy kalap semmi, azt az elején még nem lehet tudni. Előjelek azért vannak, a partnerek, a rendező például, de azért az egész egy nagy lutri. 

WLB: Meghatároztad már magadban, hogy milyen az a karakter, akit nem játszhat el más, csak te? 

Sz. Zs.: Nem, mert engem nem az érdekel egy szereppel kapcsolatban, hogy én milyen vagyok, hanem az, hogy mások milyenek. Egy szerepben az érdekel, hogy valaki miért úgy gondolkodik, ahogy és miért azt csinálja, amit. Az nem érdekes, hogy én is úgy csinálnám-e. Persze a közös felületet azért meg kell találni. De alapvetően a sokféleség az, ami izgalmas. 

WLB: Jelen pillanatban hol láthat téged a közönség?

Sz. Zs.: Pintér Bélánál még négy előadásban benne vagyok, a Belvárosi Színházban pedig nemrég mutattuk be a Szemünk fénye című darabot. Mint oly sokszor a karrierem során, ebben is egy olyan figurát alakítok, aki nem fogja belopni magát a nézők szívébe: egy vaskalapos nőt, aki túlontúl ragaszkodik a tradíciókhoz, a megszokásokhoz, se nem rugalmas, se nem empatikus, és foggal-körömmel akar. Már próba közben éreztem, hogy mennyire utálni fogják a nézők. És utálják is. De ilyenkor próbálok valami olyasmit belecsempészni a figurába, amitől egy kicsit szerethetőbbé válik. Persze azért a szövegbe nem írhatok bele, és az is sokat számít, hogy a rendező mit gondol róla. 

WLB: A színházról meg a filmekről már beszéltünk, a tévéről még nem. Sorozatokba hívnak szerepelni? Azok most nagyon mennek.

Sz. Zs.: Lehet, hogy lesz egy, de még elég bizonytalan. Korábban játszottam a Terápia két évadában, meg előtte egy kevésbé ismert, három évadot megért sorozatban, az Átokban. De annak is az első évadát már 10 éve forgattuk. A királyi tévé gyártotta, és késő este ment. Mátyássy Áron rendezte, nagyon színvonalas volt, remek színészekkel. Tulajdonképpen itt tanultam meg a filmezést. Ha az nincs, akkor a Terápia sem lett volna. Azóta viszont csupa olyan forgatókönyvet kaptam, amiről azt gondoltam, hogy ez nem színvonal, és inkább visszaadtam. Nem akarok beleragadni olyasmibe évekre, amit egyáltalán nem szeretek. 

Címkék