Ez a cikk több mint 1 éve frissült, elképzelhető, hogy a benne szereplő információk elavultak.

kultúra

szerkesztés

A Krakken csápjai messzire elérnek – megnéztük Bodó Viktor új rendezését az Átriumban

Szerzők

  • Jász Annamária

2018. 03. 07. 14:36

Mikor pár hónapja meghallottuk, hogy Bodó Viktor újra Magyarországon rendez, felkaptuk a fejünket. A Szputnyik Hajózási Társaság alapítója, a Ledarálnakeltűntem, az Anamnesis és sok más emlékezetes darab rendezője immár főleg német nyelvterületen alkot, legutóbbi hazai rendezése, a nagy sikert aratott Egy őrült naplója óta pedig eltelt már másfél év is. Az Átriumban bemutatott A Krakken műveleten sokat nevettünk, holott azért mélyebbre is üt, mint egy vígjáték – pontosabban mint egy pszicho-thriller-krimi-komédia, ez ugyanis az előadás műfaja.

Ha már a műfajnál tartunk: nem lőjük le a poént azzal, ha eláruljuk, hogy félni vagy elborzadni nem fogunk a nézőtéren, de a klasszikus krimikhez hasonlóan azért meglepődünk a végén. Sőt, nem csak a végén, hanem az előadás közben folyamatosan. A bodóviktoros eszköztár elemeit látjuk forogni: impulzivitást, filmes effekteket, hirtelen fényeket és zajokat, a cselekménybe ékelődő látomásszerű jeleneteket.

A rögtönzött koncertek, a kiszólások, a különböző színpadi gegek jól megférnek a szekrényből kiboruló mozgékony hullával, a telefonkagylóhoz tapadó levágott kézzel, a sarokban minden előzmény nélkül megkezdett orális liezonnal. A káosz pontos, a lendület visz előre, és egy pillanatra sem hagyja elkalandozni a figyelmet; a színészek remekül összedolgoznak, mintha csak egy összeszokott társulatot látnánk, pedig ezúttal nincs erről szó. Nagy kedvencünk volt a kettős szerepben feltűnő Molnár Piroska és Lázár Kati, de Fehér Balázs Benő akrobatikus tolmácsa is jól eltalált karakter.

Fotó: Mészáros Csaba

Elsőre persze nagyon kizökkent, hogy a szereplők nagy része egy kitalált, skandináv és szláv beütésű nyelven hablatyol, de nyilván ez volt a cél. Kitűnően szimbolizálja a korunkra jellemző kommunikációképtelenséget, továbbá az elveszettséget, amit az ember akkor érez, ha öltönyben megérkezik egy lepusztult gyárépületbe, és szakadt helyiek ordítanak rá, ha valamihez hozzá akar érni. Ezzel a jelenettel indul az előadás: Recsord Rables kulturális miniszter (Gyabronka József) és kísérője, Dr. Roburt Pondor államtitkár (Bálint András) azért érkezik Sarntröllbe, hogy az itt megrendezett kulturális világkiállításon képviselje hazáját, Honoshországot.

A kiállítás helyszínén, az amúgy is lerobbant gyárépületben átok ül: a Krakken, egy fura mitológiai lény (homokpolip) hatalmas pusztítást vitt végbe, a honoshok kiállítási darabjának, a nagyreményű Holdnak nyoma sincs, a kiállítás kurátora eltűnt. Hamarosan fény derül arra, hogy a 300 milliárdnyi közpénzből fizetett projekt mindössze egy hevenyészett papírmakettre volt elég, és a delegáltak időközben tetemes adósságot is felhalmoztak. Minden összejön, ami összejöhet, a helyi tévériporter belekérdez, az egész sarntrölli nemzet berág a királlyal együtt, a maffia és a katonaság is megérkezik. Vagyis gyanúsan rosszul sül el minden, de azért háromszor is felcsendül az Always Look on the Bright Side of Life.

Fotó: Mészáros Csaba

Az alkotók állítólag külön szótárat is készítettek a darabhoz, és az egyik színlap is ezen a nyelven íródott. Az országok is fiktívek, de azért jól tudjuk, kikről szól a darab; ha másból nem, akkor a hazaszeretetről, nemzetről szóló lózungokból kikövetkeztethetjük. Az előadás legerősebb pontjai ezek a politikai áthallások, amelyekkel a mérhetetlen gőgöt figurázzák ki. A remek díszlet, a jelmezek Sarntröllt egy lerobbant posztszovjet országként írják körül fura alakokkal, oligarchákkal, korrupt katonasággal, de polgárai ennek ellenére is képesek önérzetesen követelni, hogy a királyuktól márpedig bocsánatot kell kérni – és még így is az öltönyös politikus felé magasodnak erkölcsileg, akinek lekezelő attitűdje páratlan.

Gyabronka József minisztere látványos átalakuláson megy keresztül: a végén egója és titulusa ellenére is csak a körülményeknek kiszolgáltatott kisember lesz, aki egy pillanatra sem adja fel a reményt, hogy valamilyen csellel, a svájci bankszámlájával vagy kapcsolatokkal megoldhatja helyzetét, ami eleve bukásra van ítélve. Valószínűleg nem véletlen az előadás műfaja sem: míg Bodó korábbi előadásaiban a társadalomkritikáiban a jobbító szándékot érezhettünk, a mostani mintha lemondana arról, hogy komolyan lehetne venni bármit is. Mert van az a szitu, amin csak röhögni érdemes.

Fotó: Mészáros Csaba

Hasonló tartalmak

Admin mode