Hét közösségi-művészeti projekt, melyektől kicsit jobb hely lett a világ – Közös ügyeink a Ludwigban

Mindig érdekes eset egy múzeumban, amikor olyan kiállítással találkozhatunk, ahol nem műalkotások köszönnek vissza ránk a falakról, hanem közösségek életébe és alakulásába pillanthatunk be, ráadásul az aktuális társadalmi problémákon keresztül. Egyszerre állítja kihívások elé a kiállítás rendezőit, hogy vajon sikerül-e a steril teret élettel megtölteni, és a visszaadni a folyamatok sodrását, és a látogatónak is oda kell tennie magát, hogy be tudjon lépni ezekbe a különálló világokba.

A Ludwig MúzeumKözös ügyeink kiállítása pillanatok alatt beszippantott minket, és minden egyes projekttel újabb, addig ismeretlen világok tárultak fel. A jelenlegi kiállítás egy négyéves nemzetközi program (CAPP – Collaborative Arts partnership Programme) magyarországi eredményeit mutatja be, amit nyolc nemzetközi partnerintézménnyel együtt pályázott meg a Ludwig Múzeum. Itthon országszerte hét helyszínen, Budapest mellett Oszkón, Komlón, Nagykamráson, Szekszárdon, Körösszegapátin és Pécsett zajlott a hét projekt, melyekben különböző művészeti ágak képviselői és nagyon változatos hátterű, életkorú és státuszú közösségek működtek együtt. Összesen több mint két tucatnyi művész, és hatszáznál is több résztvevő munkáját láthatjuk, de fontos hangsúlyoznunk, hogy nem csoportterápiás projektekkel van dolgunk, hanem a közösséggel együtt, de a művészet eszközeivel egy releváns kérdésre keresték a válaszokat.

A Szeretek gazda lenni és az is szeretnék maradni Antje Schiffers 17 éve tartó munkájának részeként most különböző magyar gazdákkal készíttetett filmeket, azaz a szereplők maguk készítették el a videót saját életükről, a művész pedig olyan képet festett cserébe, amilyet kértek. Korábbi filmjei között eltűnőben lévő gazdaságokat és foglalkozásokat is megörökített. A három hazai gazdaságban testközelből láthatjuk az épp kikelt kislibákat, az ínycsiklandó görögdinnyék és egy pohár bor rögös útját. A projekt keretében a filmeket először a gazdák közösségeiben és lakóhelyükön mutatták be,  és a művészek ezeket a reakciókat is dokumentálták, hogyan szembesülnek az azonos élethelyzetből adódó problémákkal és hogyan fogalmazódik meg az igény az összefogásra.

A Művészek az osztályteremben projekt neve elég beszédes, a VIII. kerületi GRUNDSULI és a Hallássérültek Tanintézetének diákjaival dolgoztak együtt. A fő cél egyrészt a diákok érdektelenségének leküzdése volt, hiszen a máig dívó poroszos iskolarendszer nem kifejezetten gyerekbarát, szürreális elvárni kisgyerekektől, hogy reggel 8-tól délután 3-ig nyugodtan üljenek, és mindenféle, sokszor értelmetlen tiltástól szegélyezett közegben (a kiállításon egy falat beterítenek ezek a tiltások). A projektek arra a feltevésre épültek, hogy a diákok jobban teljesítenek, ha figyelembe veszik a gondolataikat, és élményeiket összekapcsolják a tananyaggal. Ennek keretében testnevelésórán a gyerekek kifejleszthettek egy saját olimpiai sportágat, szabályokkal és játékmenettel együtt vagy mindenféle titkokat rejtő számzáras bőröndöt törhettek fel matek- és történelempéldák helyes megoldásával.

Másrészt a hallássérült gyerekek számára egy szemléletesebb, és jobban átélhető módszert igyekeztek kitalálni a földrajz és természetismereti tárgyak tanulásához, ennek keretében született meg egy új kontinens és dinóbirodalom is. A "zöld" teremben kicsit visszatérhetünk a tábla előtt töltött perceink közé, de itt most azzal firkáljuk tele a falat, amivel csak akarjuk.

Gyenis Tibor Folytatjuk? projektjének központjában a városból való elvágyódás és a tradicionális és fenntartható vidéki építészet – jelen esetben a vályogház áll. A Gyüttment Fesztivál keretében közösen felépített majd lebontott pavilon kelt új életre a múzeum tereiben, virtuálisan filmeken, és kézzelfogható formában is. Bár érdekes fordulat volt, hogyan változott meg a koncepció, amikor a természetes anyagokkal együtt a kis élőlények is megjelentek: amikor a természet jön be a városba, és nem fordítva, akkor rettentően megijedünk tőle, és rögtön zacskókba zárjuk.

Így a falakon most akkurátusan lehegesztett zacskókban virul tovább az élet: hajt ki a nedves anyag és perceg a szú, várva, hogy visszakerüljenek az élőhelyükre. De a február 24-i tárlatvezetésen többet is megtudhatunk személyesen a projektet vezető művészektől a kis léptékű építészetről, és arról, hogy más művészetek eszközei miként hatnak a formálódó közösségek önmeghatározására és kohéziójára, de előad a Hello Wood, a Retextil vagy a Sárkollektíva is.

Az Úszó ház projekttel valamennyire még az építészet vizein maradunk, bár ennek a központi kérdése az otthon, a közösség megteremtése volt. A projektet vezető Zsin Bence képzőművész elképzelése az volt, hogy értelmükben akadályozott fiatalokkal és peremhelyzetben lévő diákokkal tervezzen és építsen egy szimbolikus tárgyat, ami a gyerekek választása alapján az otthon lett. Eleinte csak rajzokon és festményeken, majd maketteken és mesében is testet öltött a ház.

„Van egy ház, amelyik egy nap elhatározza, hogy világgá megy, hogy megkeresse az otthonát, és az éj sötétjében ragyogó kastéllyá változik, s az azt lakó árnyak így kintről is láthatóvá válnak, és elmesélik a ház történtét... A ház végül egy tó közepén talál otthonra.” Majd egyszer csak kipattant a gondolat, hogy a gyerekek valami igazit akarnak, így megépítették a kis faszerkezetes házikót, ami egy nagy közösségi esemény keretében vízre is szállt, ahol a környék apró falvaiból több mint százan jöttek össze ünnepelni.

Igazán különleges projekteket és kapcsolódó installációkat vonultat fel a Meglátjuk!. A Vakok Állami Intézetének tagjaival  együtt a művészek arra a kérdésre keresték a választ, (a kisherceges "jól a csak a szívével"-frázison túl) hogy mivel is látunk igazán. Vajon a tapintásunkkal? Mert ki találja meg a felfűzött ötven kilónyi tenyésztett gyöngy között az egy kilónyi igazgyöngyöt? Ami a szemnek láthatatlan, azt azonnal kitapintják a látássérültek. De érdekes fricskát ad a a villogó szirénákból kirakott szó is, Benczúr Emese munkája, ami látható, de a legtöbb ember számára nem olvasható-értelmezhető Braille-írással van. Ám ha valaki az írást ismeri, az égők által felmelegített burákból ki tudja betűzni az üzenetet.

A közös munka során legerősebben megfogalmazott igény a látássérültek részéről az volt, hogy ők is szeretnének alkotni, de valami olyat, ami szép. Szíj Kamilla így keltette életre látássérült partnerének levegőbe rajzolt láthatatlan virágait, de  izgalmas kísérlet volt, vagy a száznál is több családi fényképből összefűzött paraván, ami igazán szívbemarkolóan mutatja meg a vizuális emlékek széttöredezését, miután valaki elveszti a látását.

Sárkány Lee, Pécs környéki szuperhős történetének legújabb feldolgozásával is találkozunk a kiállításon. A Kolompár István által a 80-as években írt és rajzolt képregénynek nem ez az első művészi feldolgozása, de ez az első alkalom, hogy történetet visszavitték a szülőföldjére és abba a közegbe, ahol született. Az igazságosztó szuperhős Sárkány Lee-re az már az írója öngyilkossága után talált rá a Gruppo Tökmag és mutatta be a Trafóban. Most a komlói Belső Tűz Egyesület segítségével felkutatták azokat a fiatalokat és felnőtteket, akik a szerzőhöz hasonlóan nehéz körülmények között élnek, és velük valósították meg a projektet. A történetből végül színpadi előadás született és egy 50 méteres graffitis emlékfalat is festettek Komlón Lee-nek a vasútnál. A kiállításra jelmezeket pedig úgy kellett kikönyörögni kölcsönbe a gyerekektől, akiknek szinte ez lett a legszemélyesebb tárgyuk.

Az Arbortétum projekt két generációnyi művész kísérletezése, amibe most mi is beszállhatunk kicsit. Az egyik alkotóközösség a Ziggurat Project, akik eredetileg az Arborétum projekt keretében az időskori elmagányosodás és tudásátadást akarták megjeleníteni, de miután a folyamat közben szembesültek vele, hogy ez nem igazán megfogható, új utakat kerestek, és a végeredmény ez izgalmas- játékos önismereti program lett. A különböző területeken tevékenykedő fiatalabb alkotók egyrészt együtt dolgoztak egy a saját művészeti águkban tevékenykedő, tapasztaltabb alkotóval is, és több csoportmunka is volt. Itt menetelhetünk recsegő helyett beszélő padlón, és hagyhatunk üzeneteket kis táblákon.

A kiállítás ingyenesen látogatható március 18-ig, és addig is számos kerekasztal-beszélgetés, tárlatvezetés, közösségi esemény szerveződik a kiállított projektek és kérdések köré.