Fekete alj, fehér ing, friss könyvillat, kihegyezett ceruzák – hiába nő fel az ember, szeptemberben óhatatlanul felidéződnek az iskolakezdés emlékei. A Fortepanon keresgélve a századelőig visszamenőleg találunk pillanatképeket az iskolások életéből.
1868-ban lépett életbe az Eötvös József-féle népoktatási törvény, amely fejlődési pályára állította a magyar oktatásügyet: míg 1870-ben Magyarország lakosságának 68,7%-a volt analfabéta, 1910-ben azonban már csak 31,3%-a.
A tankötelezettség 12 éves korig, az elemi iskola 6. osztályáig tartott. Nem volt ritka, hogy egy tanítóra közel 70, különböző korú gyerek jutott. Az elemi után a gyerekek szakmát tanultak, vagy már a 4. osztály után továbbléphettek a négyosztályos polgári iskolába, amelynek elvégzése után szerényebb értelmiségi, tisztviselői, ipari, kereskedői pályák nyíltak meg előttük.
Az elemi után gimnáziumba és reáliskolába is lehetett jelentkezni, ezzel a lehetőséggel a felső középosztály tagjai és leggazdagabbak éltek. Innen lehetett továbbmenni egyetemekre, főiskolákra, majd a komolyabb értelmiségi állások felé.
Az első világháború után vezették be a nyolcosztályos általános iskolákat, és a középiskolákat négyosztályossá szervezték át. A cél az alapműveltség minél szélesebb körben való terjesztése lett. 1948-ban államosították az oktatást is, ekkor a magyar úttörőmozgalom már két éve létezett. Az 50-es évektől az volt a cél, hogy az ifjúságot a Népköztársaság hasznos és engedelmes tagjává, a szocializmus építőjévé neveljék.
Célkitűzés volt az is, hogy a szegényebb rétegek, munkások és parasztok gyerekei is középiskolába járhassanak, amelyeket egységesen gimnáziumoknak neveztek el. A szakvégzettséget nyújtó középiskolákat technikumoknak, majd szakközépiskoláknak keresztelték. Mindenütt kötelező volt oroszt tanulni.
A hatvanas években 16 év lett a tankötelezettség határa, és egyre jobban kiütköztek az erőltetett értelmiségivé nevelés negatív következményei: az érettségivel rendelkezőknek nem jutott elég, végzettségüknek megfelelő állás.
A 70-es, 80-as évektől felütötték fejüket az alternatív és reformpedagógiai kísérletek, és a rendszerváltás előtt már nagyobb önállóságot kaptak az iskolák. 1990-es évektől pedig folytatódott az a folyamat, amelynek gyümölcseit a mai húszas-harmincas korosztály is jól ismeri már.
