Az 1970-ben megkezdett, észak-dél irányú metróvonal tervei már akkor is vagy fél évszázados múltra tekintettek vissza. Budapest leghosszabb, 16,3 kilométeres vonala húsz év alatt épült ki, az utolsó, Árpád híd és Újpest közötti szakaszt 1990-ben adták át. A régi képeket nézegetve egyszerre érezzük, hogy ha “alászállunk”, akkor megállt az idő leginkább valahol a nyolcvanas évek táján, de azért kisebb-nagyobb változások is szembeötlőek. A ma leginkább az üzemi nehézségek és rossz állapotából adódó fennakadások miatt a figyelem középpontjába kerülő vonalon azonban érdekes és izgalmas dolgok is történtek.
Nagy Budapest 1950-es létrejöttével és a politikai berendezkedés megváltozásával az egyik legfontosabb presztízsberuházás egy új metróvonal megépítése lett a fővárosban. A párt szeme előtt egyrészt a fényűző moszkvai metró lebegett, ami a munkásoknak azt sugallta, hogy minden nap nagyszerű és ünnep, és az az eszme, hogy egy ilyen – a peremterületeket a központtal összekötő – közlekedési eszközzel hatásosan felszámolhatóak a lakóhelyből is adódó osztálykülönbségek.
A kezdeti lelkesedés után a kettes metró elhúzódó, és a politikai eszmékkel és irányelvekkel igencsak átitatott építkezésének első szakasza 1970-ben, kényszerszünetekkel tarkított 22 év után zárult le. Ám a kínkeserves építkezés után az első tapasztalatok kedvezőek voltak, az első hónapokban, napi 240 ezer utas vette igénybe. Így a teljes kelet-nyugati vonal átadása után, 1972-ben döntött a pártvezetés, hogy azonnali hatállyal nekilátnak a harmadik budapesti metróvonal építésének.
A hármas “kékmetró” eredetileg Rákospalota-Városközponttól indult volna, majd ezt módosították a praktikusabb Újpest vasútállomásra, de végül, főként anyagi okok miatt megelégedtek Újpest-Központtal. Felmerült, és mai napig időről időre előkerül a terv, hogy ideális végpont lehetne Káposztásmegyer is, a hetvenes években itt kiépült új városrész lakóinak, illetve az északi területekről ingázóknak is ideális lenne, egy nagyobb P+R parkolóval. A vonal másik végpontja eleinte a Határ útnál lett volna, innen került a vasút mellé, Kőbánya-Kispestre.
Az első szakasz a Deák Ferenc tér és a Nagyvárad tér között készült el, majd ezt hosszabbították meg déli irányba, Kőbánya-Kispestig, végül északra a mai Lehel (akkor Élmunkás) térig, majd az Árpád hídig, és végül a befejező szakasz Újpest-Központig készült el 1990-ben.
Kezdetben csak 4 kocsiból álltak szerelvények, ezek később hosszabbodtak, ahogy épült ki a vonal. Ezért előfordult, hogy az állomások peronjának egy részét is lezárták, mert még nem értek végig a szerelvények. Ami mára már szintén a feledés homályába merült, hogy volt idő, amikor Budapesten is érmés-kapus rendszer működött a metrók lejáratánál, és bár volt ellenőr is, aki szemmel tartotta, hogy nem ugrál-e át senki, mégis, a mostaninál kicsit gazdaságosabbnak meg modernebbnek hatott a rendszer. A vonal felszín alatti részei, Határ út és az Újpest-Központ végállomás között, atomtámadás esetén óvóhelyként is működhetnek. A rendszerválás előtt, ha olcsó, hamarosan lejáró konzerv került a boltok polcára, lehetett tudni, hogy cserélték lent a készleteket.
Az állomások neveit és a figyelmeztetéseket bemondó hangok is változtak a megnyitás óta, ma a hármas vonalán Szalóczy Pált hallgathatjuk meg, napjában több ezerszer. Az ajtók záródásakor felcsendülő figyelmeztető hangjelzés a városi legenda szerint pedig az Internacionálé első taktusai “Föl, föl” dallamán alapszik, a ti rabjai a földnek már stílszerűen lemaradt. Ma a vonal utasforgalma általánosan 500 ezer fő, de a teljes körű felújítása már hosszú évek óta húzódik, megállókat, sínszakaszokat és legutóbb a kocsiállomány egy részét frissítették, de az első, nagyobb felújításba most vágnak bele. Ennek keretében akadálymentesítenek további tíz állomást (az eddigi kettő mellett) és szakaszos felújítás indul, először Kőbánya-Kispest és a Nagyvárad tér között, majd a másik végétől Újpesttől indulva a Lehel térig, végül a középső szakaszon, a Deák tér és a Lehel között újul meg a vonal.
Az állomás átépítések közül a leglátványosabb és legtalányosabb talán a Deák téri. A csempéken összekeveredett betűk kapcsán sokan találgatnak, hogy ez ugyan mi lehet, és pár éve a Budapest Folyóirat nyomozta ki a történetüket. A történet a kilencvenes években indult, amikor a BKV küldöttsége Budapest egyik testvérvárosában, Lisszabonban járt, és a helyi helyi tömegközlekedési vállalat ajándékba egy portugál festő, João Vieira egy művét adta a magyar fővárosnak. A művész a Deák teret választotta műve helyszínéül és 1996 augusztus 19-én fel is avatták az alkotást.
És hogy mi található rajta? Halottunk olyan változatot, miszerint Deák beszédek összekeverve, vagy valami drogos szöveg a falon olvasható opiarum szó miatt. Ám a valóság még ennél is sokkal izgalmasabb. Vieira portugál nyelven magyar és hazájabeli költők verseit installálta a falakra. Ha időnk engedi és figyelmesen szemlélődünk, olyan ismerős sorokra bukkanhatunk, mint Az Amor e liberdade vagy az O Danubio. Ami könnyen kitalálható, hogy Petőfi Sándor Szabadság, szerelem és József Attila A Dunánál című versei. De híres Pessoa és Camoes sorok is vannak, portugál oldalról.
És ha már a hármas metró történetéról beszélünk, és lassan a művészet vizeire evezünk, muszáj megemlítenünk Antal Nimród mára már kultfilmmé váló Kontrollját, ami a metró földalatti hétköznapjaiba és baljós éjszakai alvilágába vezet minket. De itt játszódik, pontosabban a Klinikák állomáson Prognózis
Kőhegyek c. 1984-es klipje is. Soraival “Gyorsul a tempó, forognak a kerekek, tágul a világ, feszülnek az idegek” egy-egy zsúfolt hétfő reggel mi is néha azonosulni tudunk. És végül az elmúlt évek egyik legnépszerűbb grafikai alkotása a metróról: A HYPE and HYPER-nek a megállók egyedi és színes világát bemutató sorozata.
