Az ő Bakonyuk – magyar remekművek a Párizs–Budapest tengelyről

A Párizs-Budapest 1890-1960 – Képzőművészeti kapcsolatok Párizs és Budapest között a második felvonása annak a háromrészes kiállítássorozatnak, amely tavaly indult, és elsőként Berlin és Budapest kapcsolatát vizsgálta., majd Rómával fog zárulni. A 70 évet felölelő tárlatot hosszú kutatómunka eredményeként köz- és magánygyűjteményekből állították össze, és ami miatt különösen ajánlani tudjuk, az az, hogy a Nagykörútról, az utcáról beesve olyan remekműveket tekinthetünk meg teljesen ingyen, amelyek a nagyközönség elől is rejtve maradnak. Irigykedve szemléltük a festmények forrását jelző "magántulajdon" címkéket: nem lehet rossz, ha valakinek a nappalijában egy Rippl-Rónai- vagy Vaszary-mű lóg.

A századfordulós és 20. századi párizsi hangulatról könnyű képet alkotni, hiszen filmek százai megörökítették már az egyedülálló miliőt.Megérte áthelyezni ide az alkotóbázist, hiszen lazább, demokratikusabb, szélesebb körben elterjedt és piacképesebb volt a művészet, mint más európai országokban. Párizs nemcsak az anyagi és fejlődési lehetőségek miatt volt vonzó úti cél, hanem közgyűjteményei is jelentősek voltak, így a klasszikus művészet tanulmányozásához is lehetőséget biztosított. Az ide sereglett művészek a Montparnasse és a Montmartre környékén éltek és dolgoztak. Ami a magyarokat illeti, a párizsi kiruccanásokkal már Munkácsy Mihály is élt.

Izgalmas és színes korszak volt ez, keveredtek a nemzetek és a stílusok, és az újonnan alakuló irányzatok a kilátogató magyar ifjakra is nagy hatással voltak. A Matisse vezetésével kibontakozó, harsány színeket és merész ecsetkezeléseket előnyben részesítő fauvizmus hatása alá kerültek a magyar „Vadak”, Czóbel Béla, Berény Róbert, Bornemisza Géza, Tihanyi Lajos, Perlrott Csaba Vilmos is, míg Csáky József, Réth Alfréd a kubizmus első magyar képviselői lettek. Picasso, Modigliani, Chagall és Diego Rivera mellett több magyart is a Párizsi iskolához (École de Paris) sorolnak; ezzel a kifejezéssel a külföldről érkezett, Párizsban élő és alkotó művészeket illetik.

1909-ben Bölöni György azt írta, Párizsban már magyar negyed is létrejött a Montparnasse-on. Nem voltak kivételek a női alkotók sem, hiszen jóval kisebb nyomás nehezedett rájuk a hagyományos nemi szerepek felől nézve a francia fővárosban, mint Budapesten. A Matisse Akadémián már 1908-tól koedukált volt a képzés;  Kukovetz Nana, Dénes Valéria, Kövesházi Kalmár Elza, Endresz Alice, Gyenes Gitta is a Montparnasse-on élt és alkotott.

A hosszabb-rövidebb időre kilátogató magyarok szorgalmasan és folyamatosan tanultak: akadémiákon, szabadiskolákban képezték magukat, gyűjtők szalonjaiban, pl. a híres Stein családnál szívták magukba az új impulzusokat. A formabontó kísérletezésnek és szabadságnak persze ára volt, sokan nélkülöztek és mostoha életkörülmények között éltek. Volt, aki maradt, aki viszont hazatért, a kint tapasztaltakat átemelte művészetébe, meghonosítva a modernizmust, a nyitottságot és szabad szellemiséget, felforgatva az otthoni művészeti szcénát.

A kiállítótér háromszintes, és az elsőn pontosan azt kapjuk, amit a címből kiindulva elképzelhet a felületes szemlélő: magyar festők, többek között Vaszary János és Batthyány Lajos párizsi tematikájú alkotásait kávéházakról, szalonokról, utcákról, pillanatképekről. Viszont ne felejtsünk el lesétálni a lépcsőn, ahol fekete falakon impozáns kiállításban tekinthetjük meg a fauvizmus szellemében született vakító színű képeket, és még lejjebb Rippl-Rónai, Csók István és Gulácsy Lajos műveit. Korabeli filmrészletek, kollázsok, plakátok, folyóiratok, újságok, valamint szobrok és fotográfiák is láthatóak a galériában: köztük számos olyat, amelyek még sosem voltak kiállítva. A fülszövegeken keresztül kis művészettörténeti gyorstalpalóban is részesülhetünk, és a falakon az olvasottak megvalósulását is nyomon követhetjük.