Anyává válni csodálatos dolog, és aki az ellenkezőjét állítja, súlyos tabut sért. Pedig vannak helyzetek, amelyek nem szerepeltek a kislányok családalapításról szőtt álmai között. Mészáros Márta új filmje egy ilyet mutat be történelmi köntösbe bújtatva, mi pedig gyomorgörccsel és a könnyeinkkel küszködünk felváltva.

Két idősíkon játszódik a történet, az egyik 1953-be repít vissza, egy nyugati határ melletti magyar faluba, ahol a kitelepített grófi család sarja, Ákos (Wunderlich József) szerelembe esik a helyi parasztlánnyal, Marival (Törőcsik Franciska). A zöldhatáron megpróbálnak átszökni Ausztriába, ám kísérletük kudarcba fullad. A katonák erőszakoskodását elszenvedő Mari egyedül, állapotosan kezd új életet a négyhatalmi megszállás alatt álló Bécsben.

Mindez lassan adagolva, az idős Mari (Törőcsik Mari)  visszaemlékezésein keresztül tárul elénk, aki nyugdíjasként visszaköltözik szülőfalujába. Egy nap egy Oroszországból érkező levelet kézhez kapva rosszul lesz, és kómába esik. Bécsben élő ügyvéd lánya, Olga (Tóth Ildikó) hazajön, és a körülményeket szemrevételezve az a gyanúja támad, hogy édesanyja múltjával nem minden stimmel, ezért nyomozni kezd. A történetnek ezzel csak a töredékét írtuk le, mert a további részletek spoilerveszélyt rejtenek magukban, de az már a trailer alapján is levonható, hogy Olga apja nem az, akinek hitte.

Bár a 86 éves Mészáros Márta tiszteletre méltó pályáján gyakran tematizálta a női sorsot, az anyaságot, az anya-gyerek kapcsolatot, a foganást (Örökbefogadás, Kilenc hónap, Magzat), az Aurora Borealis – Északi fény esetében saját bevallása szerint a háborúban és a megszállás alatt (szerelemből és erőszakból) fogant gyerekek sorsa ihlette meg. Négy éve egy BBC magazinban olvasott az osztrák „háborús gyerekekről”, arról a láthatatlan generációról, akik nem ismerik a gyökereiket, eltitkolták előlük a legfontosabbat, hogy ki az apjuk, aki rendszerint egy megszálló katona volt.

Ugyanakkor a filmben mégsem a múltját kutató, identitását kereső háborús gyerek szemszögén van a hangsúly; bár Tóth Ildikót nagyon szerettük ebben a szerepben, az általa megformált karakter kevésbé kidolgozott, mint Marié, akit Törőcsik Mari és a fiatal Törőcsik Franciska (a névegyezés véletlen) gazdag, érzékeny játékkal formál meg. Törőcsik Marit nézni, hallani valódi öröm – még 81 évesen is lehengerlő és energiával teli, árad belőle az élet játékos szeretete. Jómaga egyszer szintén visszajött a kómából, akárcsak a filmbéli Mari, és szomorú párhuzamot von a valósággal és az elmúlt pár hét fejleményeivel az a jelenet is, amikor az intenzíven fekszik.

„Nem engedhetjük, hogy a múlt tönkretegye a jelent” – jelenti ki a filmben, ragaszkodva nyomasztó titkához, pontosabban titkaihoz, amelyeket valóban nem szívesen vállalna fel egyetlen nő sem. A film megnézése után pár nappal is nehéz eldönteni, jó-e, hogy a végén kibukik az igazság, noha az utolsó képkockák (amelyben megértjük, miért is Északi fény a film címe) sejtetik, hogy Olga viharos viszonya gyermeke apjával rendeződni látszik saját gyökereinek megismerése után, és Mari lelke is megkönnyebbülve távozik a másvilágra. A film tágabb kontextusban fellebbent egy tanulságot: a múltmegismerés, felelősségvállalás  csupa olyan fogalmak, amelyek hosszú távon nemcsak családi szinten, hanem tágabb keretben is használni tudnak a társadalomnak.

Bár a díszletekkel, jelmezekkel és városképekkel a film nagy hangsúlyt fektet a korhűségre és a történelmi hitelességre, a háborús borzalmak csak egy keretet képeznek az olyan univerzális női témáknak, mint a kiszolgáltatottság, a nemi erőszak, a foganás, az anyává válás (vagy nem válás), vagyis a női testi önrendelkezés és annak hiánya, amely aktuális és megosztó kérdés napjainkban is. Az Aurora Borealis lassú, néha egyenetlen ritmusú film, amely korántsem tökéletes – de a színészi játék, a nyomozás eredménye, a húsbavágó kérdések és az azokra adott ítélkezésmentes, őszinte válaszok feledtetik a kisebb forgatókönyvírói hiányosságokat, helyenként esetlen párbeszédeket.