A legendás budai kávéház többek között Karinthy és Kosztolányi törzshelye volt, így a tulajdonosok mindenben az egykori hangulatot igyekeztek felidézni a 2009-es újjászületéskor. Azóta eltelt néhány év, jönnek-mennek a romkocsmák, tombol az ipari dizájn-őrület, így a Hadik is váltott. Már nem kávéház, csak egyszerűen: Hadik.
Egy kávéház hangulatát sosem (csak) a dizájn adja, a régi Hadik például nem vehette fel a versenyt a belvárosi Centrállal vagy a New Yorkkal. Nem számított kifejezetten hangulatos helynek, az itt szintén gyakran megforduló Móricz Zsigmond azt mondta róla, hogy olyan hangulata van, mint egy vidéki pályaudvarnak. Szintén Móricz szerint továbbá olyan, mint egy "túlvilágított hombár", Karinthy megállapítása arról a bizonyos szatyorról pedig közismert (az egykori Hadik pincehelyiségében működő éjszakai bár gyékényborítása miatt az író egy szatyorhoz hasonlította a helyet) – és ez a szomszédos hely nevében is megörökítődött.
„A korábbi megjelenés egyfajta hagyományápolás volt a külcsínben, de rájöttünk, hogy nem lehet mindent másolni, korszellemet meg főleg nem.” – mondta el Bosznai Tibor, a Hadik művészeti vezetője. A régi külső egy nagyon erős utalás volt a régi Hadikra, aminek fontos eleme volt például a vörös drapériából készült szélfogó az ajtóban vagy a barokkos tapéták használata. Ezt a megjelenést az akkori önkormányzat kérte, hiszen akkor a semmiből – illetve egy cipőboltból – támasztották fel a helyet.
Az utalás eszköze volt a bejárat melletti „dicsőségfal” is, ahol megidézték az egykor ide járt művészeket. Ez a festmény megmaradt, de Babos Bertalan Zsili kicsit átdolgozta, hogy az új megjelenéshez jobban passzoljon.
A Rimóczi Imre építész által tervezett régi-új térben a legszembetűnőbb változás a nyerstégla falak megjelenése, amelyet több kisebb dizájnelem egészít ki, mint például a gerendákat imitáló fafelületek vagy az ipari lámpák. Utóbbiak szerepe érdekes, hiszen azért megmaradt a jellegzetes régi csillár is, de a régi Thonet-székeket és a faasztalokat sem akarták kidobni. A plüss kárpit helyett pedig koptatott bőr került a fotelokra. Emellett az üvegajtóknak köszönhetően alaprajzilag is „közelebb” kerültek a Szatyorhoz mind a földszinten, mind a galérián. Ez egy gazdaságilag jól menő vállalkozás és fölöslegessé is vált, hogy két helyként kommunikálják őket – mondja az eredeti dizájnt is megálmodó építész.
A Hadik, mint irodalmi helyszín bejáratódott, a dizájnban feleslegessé, öreg nénissé vált ez a réteg – mondja az építész. Itt működik folyamatos telt házzal a Hadik Irodalmi Szalon, a környék művészei is szívesen ücsörögnek itt, Nemes-Jeles László pedig itt írta a Saul fia forgatókönyvét, ennek két oldalát dedikálva egyébként a kávéháznak adta.
Hogy a környék lakói mennyire igénylik ezt a helyet, azt jól mutatja a megnyitó napja. Az üvegekről lekerültek a fóliák, takarítottak és készültek a nyitásra, a roham pedig nem maradt el, a kerületiek egyszerűen visszafoglalták a helyüket a sajtótájékoztatón megjelent lézengő újságíróktól, operatőröktől és Magashegyi Underground-rajongóktól.
Jó látni, ahogy folyamatosan fejlődik Buda kulturális főutcája, bár ebben azért van némi következetlenség a hatóságok részéről. Míg a Hadik esetében megkövetelték a korhű megjelenést, ugyanennek az épületnek a másik sarkán egy kínai büfé hirdeti magát villogó színes fényekkel, az út pedig úgy tűnik, minden erőfeszítés ellenére megmarad kétszer kétsávosnak.
A Hadik ettől függetlenül persze nem változik, maradnak a hatalmas üvegablakok, a kiállításoknak is otthont adó belső tér és a kellemes terasz. Már nem kávéház és még nem romkocsma: a Hadiknak az arculatváltás után is minden esélye megvan rá, hogy a környék irodalmi-művészeti életének szervezője és találkozóhelye legyen.
