Nehéz összeszámolni, hogy hány és hány nagy film végén szerepelt angolul a fenti mondat, amely egyben a Ludwig Múzeum és a Budapesti Tavaszi Fesztivál közös kiállításának címe is. Az idén 85 éves, Oscar-díjas mester fotóiból készült kiállítást nem véletlenül övezi a megnyitása óta hatalmas érdeklődés.
Zsigmond Vilmos 1930-ban született Szegeden. 17 évesen, egy betegség miatt mintegy három hónapig ágyban kellett feküdnie, ekkor olvasta el Dulovits JenőMűvészi fényképezés című könyvét, ami olyan nagy hatást tett rá, hogy hamarosan gépet ragadott és végigfotózta a korabeli magyar vidéket. Érdekes felfedezni a két világháború közti nagy fotósgeneráció tagjaival való képi-gondolati rokonságot: a szintén külföldön híressé vált fényképészek munkái közül könnyen André Kertész érzékeny, erősen szociografikus képei ötlenek eszünkbe.
Miután néhány főiskolai társával végigfotózta a forradalmat, 1956-ban külföldre menekült - 3000 méternyi képanyag társaságában. Akkori képei bejárták a világsajtót, de a hírnévhez –természetesen – ennyi nem volt elég. Sőt, Amerikába érve, csak kemény munkával és az európai filmes nyelvezetet jól ismerő szaktudásával érte el első sikereit.
Kitartása és tehetsége később, 1978-ban Oscart is ért a Harmadik típusú találkozások című alkotás operatőri munkájáért. Szerencsére ez egybeesett az amerikai film megújulásával, amelybe jól illett Zsigmond Vilmos egyéni látásmódja, a rendező elképzeléseit figyelembe vevő munkamódszere és technikai fölkészültsége, amelyet többek között a mai napig kizárólagosan használt analóg technológiával, a saját kezű labormunkával és a fényekkel való játékkal alapozott meg.
A középső, hatalmas terem anyaga a filmek kronológiáján túl néhány werkfotóra és filmrészletre alapoz. Ezzel a megoldással ha vázlatosan is, de áttekinthetjük az alkotó operatőri pályáját az ötvenes évek Magyarországán készült fekete-fehér vizsgafilmtől eljutva a színes amerikai westernen keresztül a sc-fi-ig és a háborús filmdrámáig, hiszen az alkotó tehetsége nem ismert sem műfaji, sem térbeli korlátokat.
A kiállítás igazi érdekessége azonban az az anyag, amely Zsigmond Vilmos fotóit – és ezáltal őt magát – ismerteti meg velünk. Az első terem anyaga döntően a már említett vidéki Magyarországot mutatja be, de feltűnik a képeken az egyik pesti lakótelep építése is, az előtérben egy sivár területtel és egy téglakunyhóval, amelyen az „Éljen a proletár nemzetköziség”-felirat olvasható. Érdekes az a Prágát 1955-ben bemutató fénykép is, amelyen nyoma sincs a várost élhetetlenné tevő tömegturizmusnak.
A következő terem képei már az Amerikába tartó kalandos, viharral tarkított hajóúton és az érkezés után, New York utcáin, terein, parkjaiban készültek.
A kezdeti időszak után Zsigmond a másik partra, Kaliforniába költözött, ahol szépen elkezdtek jönni a sikerek is. Ebben a teremben is találunk néhány kiemelkedő felvételt, így a képeken keresztül felfedezhetjük San Francisco utcáit, egy baseballstadiont és annak parkolóját, Los Angeles éjszakai fényeit, valamint az amerikai vidék olyan kultikus helyszíneit, mint a 66-os út vagy New Mexico.
Végezetül az utazások képi emlékeivel, egy kis teremben az alkotóról szóló filmrészletekkel és magával az Oscar-szoborral is harmadik típusú találkozhatunk.
A negatívra készült képek egy hosszú válogatás után, erre a kiállításra lettek nagyítva.
A mester legtöbb képe önmagában is nagyszerű alkotás, de nem minden felvétel pusztán esztétikai mivoltában, hanem dokumentatív értékénél fogva érdekes igazán. Rajtuk keresztül egyaránt megismerhetjük a művész hétköznapjainak színhelyét, a forgatási helyszíneket, a korabeli magyar vidéket, az amerikai nagyvárosokat és különböző távoli tájakat. Mint a mester a kiállítás megnyitója előtti, hatalmas érdeklődés közepette megtartott vezetésén elmondta, a képek válogatása alatti hetekben számtalan újrafelfedezést tett a szándékosan naplószerűen fotózott képeknek köszönhetően: míg a felesége naplót ír, ő inkább a képekhez fordul. Mi pedig – a 150 kiállított felvételen révén – fedezzük fel Zsigmond Vilmos világát. Megéri.
