We Love Budapest: 2008-ban már felléptetek Budapesten, a Sziget fesztivál nagyszínpadán. Milyen emlékeitek vannak arról a koncertről?
Matthew Murphy: Tequila, remek headlinerek... Emlékszem, ahogy autózunk be a fesztivál területére és arra gondolok, hogy az egész fesztivál nagyon furcsa. De nagyon élveztük a koncertet! Hirtelen ennyi jut eszembe.
WLB: Mit gondolsz, melyek a fő különbségek az európai és az amerikai fesztiválok között?
MM: Az amerikai fesztiváloknak sokkal szigorúbb szabályai vannak az alkoholt illetően! Az igazat megvallva, nem játszottunk még túl sok amerikai fesztiválon, szóval nem igazán tudok érdemben válaszolni erre a kérdésre.
WLB: Úgy tűnik, mindig négy évet vártok két album között. Ez szándékos, vagy szimplán így jönnek ki a dolgok?
MM: Utóbbi. Tudod, akár már tavaly is megjelentethettük volna az albumot – nem mintha nagyon szándékoztunk volna, de na. Eldöntöttük, ki legyen a producer, ki csinálja a keverést, és így tovább, aztán úgy döntöttünk, hogy várunk, amíg igazán összeállnak a dolgok. Annyi minden apróság van a háttérben, ami hátráltathatja a lemez elkészültét és amiről a rajongók nem tudnak – megvoltak az okai, amiért nem jöttünk ki hamarabb a Glitterbuggal.
WLB: Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy a Glitterbuggal szerettetek volna visszatérni az első lemez változatosabb világához.
MM: Szerettem volna, ha a harmadik album történetközpontú, hogy tele legyen történetekkel. A második albumunk nagyon személyes volt, nagyon introspektív. Azt akartam, hogy a folytatás tempósabb legyen, nem boldogabb, de ja, ahogy mondod, változatosabb.
WLB: Azt is nyilatkoztad, hogy az albumot Los Angeles ihlette.
MM: Igen! Rengeteg időt töltünk Los Angelesben és a nyári fesztiválszezon után megyünk is vissza, valamint engem mindig is inspiráltak a városok és hasonló dolgok, szóval... Los Angeles egyike a legfurcsább városoknak, ahol jártam. Tele van hihetetlenül sikeres emberekkel, akik együtt élnek azokkal, akik nem annyira – nem különülnek el tőlük, ellentétben az olyan városokkal, mint például Párizs és London. De vannak más furcsaságok is; Los Angeles gyönyörű város, ahol mindenki keres valamit, vágyik valamire, de sokan sosem fogják ezt megkapni, hiába is akarják görcsösen. Ez szerintem egészen elcseszett.
WLB: A Greek Tragedy-klipjében egy fanatikus rajongótok lemészárolja a teljes zenekart. Voltak nagyon extrém esetek, amikor megijedtetek a rajongóitok reakcióitól?
MM: Egyszer épp sétáltam ki a barátnőmmel a koncertteremből és ott várt egy rajongónk, aki ott volt akkoriban szinte mindegyik koncertünkön, nagyon támogatott minket... Odamentem hozzá, megöleltem, erre majdnem megcsókolt! Alig múlt tizenöt éves! Hm, volt egy koncertünk, amikor bedobtam egy szintetizátort a közönség közé, akik szó szerint széttépték! Jó, egy apró játékszintetizátor volt, de mégis! Egy rajongónk be is akart perelni minket, mert állítása szerint pont a fején találta el és elájult...
WLB: A második, This Modern Glitch című albumotok után kiadtatok egy két számos, akusztikus EP-t, This Acoustic Glitch címmel. Hogy jött ez az ötlet? Gondolkodtatok már hasonlón a Glitterburggal kapcsolatban is?
MM: Hm, hogy jött az ötlet? Nem tudnám megmondani. Azt hiszem, szimplán csak szerettük volna „visszafogottabban” eljátszani a számainkat; nem feltétlenül áthangszerelni őket zongorára és csellóra, hanem valami olyasmi, amit az EP-n is hallasz – és úgy tűnik, az emberek szeretik az új változatokat is! Ennek ellenére nem hiszem, hogy hasonlót fogunk csinálni a Glitterburg számaival is, legfőképp azért, mert semmi időnk sincs.
