A Millenáris színháztermében ugrik, fejel, ollózik, lő egyszerre az összes magyar mitikus focilegenda, akiknek a hazai fociőrültek még az árnyékát is szívesen látnák a pályán. Ha az árnyékukat sajnos nem is, de a képeiket elhozták nekünk, sőt az állóképekből valahogy még videókat is összedobtak róluk. Puskás, Hidegkuti, Tichy és a többiek ismét közöttünk rúgják a bőrt.
Júniusban mutattak be itthon egy olyan dokumentumfilmet, ami Vivian Maier életével foglalkozik: az amerikai hölgy nevét csak néhány évvel halála után ismerte meg a világ, pedig elképesztő utcai fotói teljesen egyedülállóak a műfajban. Hihetetlenül közel került az emberekhez, teljesen természetes gesztusokat tudott megörökíteni, így az utcai fotózás óriásit veszített volna, ha sosem akadtak volna rá a képeire.
Hasonló történt itthon is, ahogy most felfedezték Kozák Lajos hagyatékának egy részét – azzal a különbséggel, hogy ő már az 50-es években is elismert sportfotós volt. A most előkerült képek mégis az újdonság erejével hatnak, mert eddig nem láttunk olyan sorozatokat, ahol elérhető közelségből ollózna előttünk Kocsis, vagy lazán cselezgetne Hidegkuti.
Pedig itt erről van szó, ráadásul számítógépes kütyük segítségével egyes mozdulatsorokat úgy sikerült egymás mellé illeszteni, hogy szinte teljesen élethű videón keresztül nézhetjük végig Grosics Gyula fekete párducokat megszégyenítő mozgását a kapuban. A nemrég elhunyt kapusról készült képek kaptak egy fekete szalagot, ami teljesen korrekt megemlékezés a legendáról. Legalább annyira, ahogy a Hype and Hyper csapata is tette.
A képek miatt a kiállítás középpontjában az Aranycsapat tündöklése áll: alaposan megmagyarázzák nekünk a totális futball névre keresztelt játékstílusuk lényegét, egy jó nagy táblán pedig láthatjuk a külföldön csak Mighty Magyars-ként emlegetett csapat teljes eredménysorát 1950 és 1956 között, amikor a vereségeket úgy kerülték el, mint manapság Lionel Messi a becsúszó lábakat. Persze Puskásék pont azt az egy mérkőzést veszítették el, amin minden múlt: Bern, 1954, az NSZK-nak csoda, nekünk Trianonnal felérő gyászmise.
A kiállításhoz kapunk egy kifejezetten részletes hanganyagot Hajdú B. István szakértő tolmácsolásában, amiből rengeteg a nagy meccsen elszenvedett vereséget magyarázó tényező kiderül: a germánok stoplijait személyesen Adolf Dassler, az Adidas márka alapítója finomhangolta a szünetben, a játékosok akkor még nem tiltott doppingszereket kaptak, és 3-2-nél az utolsó percekben a brit játékvezető les miatt tévesen nem adta meg Puskás gólját.
Persze az is elhangzik, hogy a vereségnél csak az itthon szurkoló magyar emberek reakciója volt szomorúbb, mert a játékosok nem jöhettek haza Budapestre félve a népharagtól. A szövetségi kapitány fiát például így is megverték, az ezüstéremmel hazatérő Aranycsapat tagjai pedig csak pár nappal hazaérkezésük után tették be a lábukat Budapestre – még mindig a legnagyobb titokban.
Hat különböző hanganyagot hallgathatunk végig a kiállítás bizonyos pontjain, de mi azt ajánljuk, hogy csak a labdarúgásból tiszteletbeli tudós címre pályázók hallgassanak meg mindent, mert ennyi ténytől egy mezei focirajongó valószínűleg hetekig bőrlabdákkal álmodna. A tényleg mindenre kiterjedő információáradat kifejezetten szakmai, így a focit Cristiano Ronaldo hajzseléje/cselei, vagy Messi varázslata miatt követők valószínűleg nem fogják végighallgatni, pontosan hogyan alakult ki a sok csapatnál manapság is népszerű 4-4-2-es felállás.
Pont ezért telitalálat a Labdarúgás művészete című kiállítás: egyszerre szólítja meg a szép gólokat kergető és a Mourinhót megszégyenítő taktikai ismeretekkel rendelkező arcokat, így meglepődnénk, ha innen bárki elégedetlenül távozna. Az olyan újságcikkek, mint amit épp a fotós, Kozák Lajos írt az 1920-as években az amerikai sportolók előretöréséről épp annyira színesíti ezt a fekete-fehér képkavalkádot, mint Sebes Gusztáv naplóbejegyzése Tichy Lajosról. Utóbbiból kiderül, hogy a sokszor túlságosan egyénieskedő Lajos jelleme még fejlesztésre szorul, mert fölényes, duzzog és nem mondja ki, hogy mi bántja. Viszont cserébe nem csak sok gólt rúg, de a 8 általánosához képest kifejezetten olvasott, és ugyanúgy szeret vitázni a sportról, mint a művészetről.
Az olyan elképesztő ereklyéket egy önmagát focirajongónak valló arcnak látnia kell, mint a teljes Real Madrid által dedikált labdát a 60-as évek aranykorából, vagy Buzánszky Jenő stoplis cipőjét. Ez a kiállítás legalább akkora szám, mintha valaki megtalálná hirtelen az elveszett Rimet-kupát, és most a vb ideje alatt kiállítaná Brazíliában. Nekünk kiállításunk már van, most már csak a totális futball 2.0 után kell kutatnunk.
