We Love Budapest: Mivel foglalkoztok, amikor éppen nem hajléktalanokkal beszélgettek?
Krisztina: Bölcsészként végeztem, jelenleg szabadúszó fotósként dolgozom.
Egon: Újságíróként kezdtem a pályámat, de 15 évvel ezelőtt megalapítottam az egyik első internetes webáruházat, a netpiac.hu-t. Ezt a céget 2007-ben eladtam, azóta tanácsadóként dolgozom, illetve a Szövetség az Elektronikus Kereskedelemért elnöke vagyok.
WLB: Miért döntöttetek úgy, hogy létrehozzátok a Homeless of Budapestet?
Egon: A meghatározó impulzust Kriszta egyik képe adta, amely egy szakállas hobót ábrázol. A hajléktalanok sorsa egyébként mindig érdekelt, újságíró koromban többször készítettem interjút Iványi Gáborral, aki rengeteget tett értük. Ehhez hozzájött, hogy régóta követem a kitűnő Humans of New York blogot, ahol egy fotóban és néhány mondatban néha egészen mély történetek tárulnak fel hétköznapi New York-i emberekről. Ezekből állt össze a fejemben a Homeless of Budapest ötlete, és mivel Kriszta képe adta az ihletet, írtam neki, hogy lenne-e kedve hozzá.
Krisztina: Erre nagyon határozottan igent mondtam, mert engem fotós szempontból mindig is az emberi arcok érdekeltek. Korábban is előfordult már, hogy beszélgettem hajléktalanokkal. Egészen elképesztő, hogy azok között, akik mellett minden nap elmegyek, egyetemet végzett, korábban jó munkahellyel rendelkező emberek is vannak, akiknek egy véletlen folytán csúszott ki az élete. Könnyen lenézzük őket, pedig lehet, hogy semmivel nem kevesebbek nálunk. Egyébként az a kép, amelyikről Egon beszélt, külföldön készült, és egy fotóversenyen úgy jellemezték, hogy belőle egy egész történelem olvasható ki.
WLB: Hogyan találtok megfelelő alanyt?
Egon: Nem a legjobb ruhánkat vesszük fel és felszerelkezünk 500 forintos bankjegyekkel, mert az első kérdésük legtöbbször az, hogy ez miért éri meg nekik. Elmegyünk olyan helyszínre, ahol jó eséllyel találunk majd több hajléktalant is együtt, és egy ideig csak figyeljük a mozgásukat. Ha egyértelműen beazonosítottuk őket, akkor odamegyünk, bemutatkozunk, és elmondjuk, hogy mi ez a blog, szeretnénk őket lefotózni és egy kicsit elbeszélgetni velük.
Krisztina: Egon beszélget, én pedig közben fotózom őket, mert a legőszintébb arckifejezések akkor láthatóak. Az mindig az alanytól függ, hogy éppen milyen típusú fotó működik nála, van akinél a közelkép sokkal kifejezőbb. Kiválasztok néhány képet, majd Egon dönti el - olyan is előfordul, hogy rám bízza -, melyik illik legjobban a dialógushoz.
WLB: Mennyi ideig beszélgettek velük?
Egon: Alanyonként nagyjából fél órára van szükség, hogy beszélgessünk annyit, amennyiből már jó szöveget lehet írni. Alkalmanként három-négy riportot készítünk. Egyszer volt, hogy egy nap hat emberrel beszélgettünk, de nagyon elfáradtunk a végére.
WLB: Ennyire fárasztó?
Egon: Elég nagy szellemi-lelki koncentrációt igényel, mert az alanyokat nem egyszerűen „kikérdezzük” és lefotózzuk. Fontos, hogy bízzanak bennünk és megnyíljanak. Számukra nagy jelentősége van annak, hogy mi, a nem-hajléktalanok meghallgatjuk őket, kíváncsiak vagyunk rájuk. Többen megköszönik a végén, hogy elbeszélgettünk velük, és legtöbbször tényleg látszik rajtuk, hogy ez jelentett valamit számukra.
Krisztina: Ez bele is került az egyik szövegbe, mert az egyik hölgy, Erzsébet, a végén megfogalmazta, hogy ő már attól jobban érzi magát, hogy ezeket mind elmondhatta.
WLB: Volt már olyan, aki nem vállalta?
Krisztina: Igen, többen is. Ők is csak azért, mert fenn vannak a Facebook-on, így megvan az esélye, hogy az ismerőseik megtudnák, ők valójában hajléktalanok, és ezt határozottan nem szerették volna.WLB: Mindenki 500 forintot kap?
Egon: 500, esetleg 1000 forintot. Volt olyan, akin nagyon láttuk, hogy szüksége van rá, ezért adtam neki még egy 500-ast. De olyan is volt, hogy Kriszta odaadta az egyiküknek a kesztyűjét, mert éppen nagyon hideg volt, és látszott, hogy nagy szüksége lenne rá, legutóbb pedig én szedtem össze otthon egy zsákra való meleg ruhát. A kedvencem alanyom az volt, aki azt mondta: „Adjon inkább 600 forintot, megmondom miért! Ennyibe kerül az a bor, amit szeretünk a haverokkal.”
WLB: Milyen benyomásaitok vannak a beszélgetésekről?
Krisztina: Hogy mennyire udvariasak és alázatosak. Mindenki nagyon tisztelettudóan beszél, köszönnek, kulturáltan viselkednek, Egont beszélgetés közben sokszor uramnak szólítják és nem beszélnek trágárul sem.
Egon: Teljesen tisztában vannak a helyzetükkel és azzal is, hogyan jutottak idáig. Legtöbbjük meglepő öniróniával kezeli a saját életét, és szinte minden alanyunk képes volt nevetni, akár saját magán is. Az is látszik, hogy összetartanak, figyelnek egymásra. Amikor Bélával beszéltünk, a nővére - aki konzervgyárban dolgozik - épp hozott neki egy nagy zacskó konzervet, amit ő rögtön szétosztott az aluljáróban a többiek között.
WLB: Azzal egyetértetek, hogy főleg az alkohol és a szerencsejáték sodorja az embereket idáig?
Egon: Nem hiszem, hogy ennyire le lehetne egyszerűsíteni a problémát, a témával foglalkozó szakértő biztos sokkal árnyaltabb képet tudna festeni. Mi eddig nagyjából húsz interjút csináltunk, míg Budapesten van legalább tízezer hajléktalan. Egyébként közülük is többen mondták, hogy sosem isznak alkoholt. Szerintem az alkohol csak egy eleme egy eseményláncnak. Nem azért lesz valaki hajléktalan, mert iszik, hanem ugyanazért lesz hajléktalan, amiért iszik.
WLB: Mik a reakciók arra, hogy csináljátok a honlapot?
Egon: Szerintem még nem sokan tudják, hogy ezt csinálom, csak az elmúlt két hétben kezdett reflektorfénybe kerülni. Kaptam jó néhány megerősítést, hogy mennyire jó, hogy van ez a blog és milyen fantasztikus ötlet; néhányan tanácsokat kezdtek adni, hogy mit kéne másképp csinálni, de vannak szerintem egy csomóan, akik nem tudnak vele mit kezdeni. Esetleg nehezen tudják összeegyeztetni azzal a képpel, amit kialakítottak rólam, hiszen tanácsadóként tulajdonképpen gazdag embereknek segítek, hogy még gazdagabbak legyenek.
Krisztina: Eddig inkább pozitív leveleket kaptam, de volt olyan is, aki azt mondta, hogy ez egy nagyon kényes téma, kezeljük óvatosan. Kérdezték azt is, hogy tudunk-e majd később is beszámolni azokról a hajléktalanokról, akikkel már beszéltünk, hogy kiderüljön, hogyan alakult a sorsuk. De az oldal is sok üzenetet kap, például hogy keressünk meg a Bécsi úton egy nénit, mert rég nem látták és kíváncsiak lennének, mi van vele. Megkerestek minket dán szociális munkások is, hogy jönnek Budapestre és szeretnének hajléktalanokkal találkozni, segítsünk nekik.
Egon: Legutóbb pedig valaki azt kérte, hogy írjam meg, hol találja meg Istvánt, a korábbi kamionost, mert rajta tudna segíteni.
WLB: Milyen gyakran akarjátok frissíteni az oldalt?
Egon: Hetente két-három posztot tudunk csinálni, ahogy időnk engedi.
WLB: Mi a célotok a Homeless of Budapesttel?
Egon: Nincs határozott célunk. Azt hiszem, bennem volt egy hiányérzet, hogy valami olyasmivel is foglalkozzak, ahol nem a pénz áll a középpontban. Abban bízom, hogy árnyalni tudjuk a hajléktalanokról kialakult közvélekedést és a blogon látottak alapján kiderül, hogy ez a fajta életmód nem feltétlenül a deviáns emberekre mért büntetés, hanem vannak olyan élethelyzetek, amikor nem működik a családi, társadalmi, kapcsolati háló, ami megóvhatná őket.
WLB: Hogyan lehetne valóban segíteni a hajléktalanokon?
Egon: Nincs tökéletes társadalom, ezért a hajléktalanok problémájával mindig küszködni fogunk. Az már országonként eltérő, hogy mennyire súlyos a helyzet. Ez ugyanúgy függ a családtól, mint a társadalmi intézményektől: könnyen el tudom képzelni, hogy más országban jobb hajléktalannak lenni, mint itthon. De ezzel együtt, szerintem a hajléktalan- problémát teljesen nem lehet megoldani.
Krisztina: Azzal, hogy emberszámba vesszük őket. Fontos célunk, hogy az emberek ne lenézzék őket, vagy csak elnézzenek felettük. Sokszor nem csak pár száz forint lehet a segítség számukra, hanem néhány kedves, jó szó, egy megértő mosoly, de akár egy kesztyű vagy egy csomag zsebkendő is nagyon sokat jelenthet. Nekünk nem kerül sokba a figyelmesség, ami nekik egy kis örömöt visz az életükbe.
