A hatás-ellenhatás törvénye a társadalmi és kulturális folyamatokban is axiómának számít. Az elnyomás a lázadás üzemanyaga, a gyorskaja-gondolatokkal tömegzabáltató frázis-franchise-ok ismeretlen írókat inspirálnak, és brit tudósok szerint minden Justin Bieberre jut minimum egy Mishka-mentalitású zenész. Az ellenkultúrára ma már külön iparág épül, ám az árral szemben úszás nem volt mindig szellemi tömegsport, kellett hozzá az Üvöltés ritmusára masírozó beat-nemzedék.
Kiállításmegnyitó beszédében a kurátorként közreműködő Jean-Jacques Lebele (aki nem mellesleg Ginsberg barátja és gondolatainak francia tolmácsa volt) egy sokak fejében visszhangzó paradigmát osztott meg a hangfalakon keresztül: a jelenlegi kor jobban ki van éhezve az antitéziseket megfogalmazó költőkre, mint az ötvenes évek viharok közötti csendjében vegetáló társadalma. Az Egyesült Államok a második világháború után diadalittasan pöffeszkedett a világ trónján, az amerikaiak többsége pedig a felszínes jólét futóhomokjába dugta a fejét, így látszólag nem volt mi ellen lázadni.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a hidegháború hajnala feszültségmentes időszak lett volna, inkább azt sugallja, hogy a problémák a szőnyeg alatt lapítottak, és Ginsberg improvizatív Üvöltéséig nem is másztak elő onnan. Viszont amikor elősunnyogtak fedezékükből, egy igenre nemmel felelő művészgeneráció állított nekik emléket szavakkal, rajzokkal, tettekkel, egész emberi mivoltukkal; ezzel lefektetve az ellenkultúra alapvetéseit.
A címből nem nehéz kitalálni, hogy a kiállítás vezéralakja Ginsberg, ugyanakkor kortársai (a siker elől alkoholizmusba menekülő Jack Kerouac, a fegyverfetisiszta, drogkalandor William S. Burroughs, az antiszociális, szókimondó rajzzseni, Robert Crumb), csodálói és követői is szóhoz és képhez jutnak.
A dokumentarista eszközökkel operáló tárlat elrendezése jóval logikusabb, mint egy beat költemény gondolatmenete: az első teremben interjúk, dokumentumfilmek és rövidfilmek népesítik be a szanaszét szórt vásznakat, eggyel arrébb a fotókra kerül a fókusz, míg leghátul hangfelvételek harsognak öt fejhallgatóból, és egy punnyulásra hívogató óriás zsámolyról az Üvöltés eredeti kéziratát bámulhatjuk házimozi méretben.
A ritka felvételek és a beat-úttörők részletes bemutatása ellenére a kiállítás legfőbb erénye, hogy feltárja a lázadók anatómiáját, azt, hogy aki forradalmárnak születik, nem kerülheti el a sorsát. Mindig lesznek olyan művészek, akik lehámozzák a valóságról a tömegkultúra és a korszellem propagandaplakátjait, és egy új, élhetőbb világot ragasztanak össze a fecnikből. Aki lázad, az univerzum törvényszerűsége miatt teszi, hiszen a csontjait alkotó csillagporban ott bujkál a hatásra érkező ellenhatás csírája.
A baj csak az, hogy az ilyen nyughatatlan zseniket általában semmibe veszik, megölik, a haláluk után kezdik el érteni és értékelni, esetleg rákötik a pénzfejőgépre, miközben furcsa egzotikumként kezelik. Akár suttog, akár üvölt, akár magában beszél egy változásért harcoló művész, valaki úgyis meg fogja hallani, ám a hallgatósága – hozzá hasonlóan – csupán erkölcsi győzelmet arathat a többség elleni harcban. Nagy kár, hogy ez mindig így lesz, és nagy kár, hogy
ezt szó nélkül elfogadjuk.
