We Love Budapest: Kérlek, mesélj egy kicsit magadról. Honnan jöttél? Mit csinálsz Budapesten?
John Cross: A nevem John Cross és Sydney-ből érkeztem, bár jelenleg Los Angelesben élek. Színész vagyok, Budapestre a Herkules című film forgatása miatt jöttem, amit Brett Ratner rendez és aminek Dwayne „The Rock” Johnson a főszereplője.
WLB:
Ez az első budapesti élményed?
John Cross:
Igen, emiatt jöttem ide, életemben először.
WLB:
Hogy tetszik a város? Tudtál inspirációt meríteni belőle?
John Cross:
Imádom Budapestet. A Boscolóban szálltam meg, ami nemcsak nagyon szép, de a kiszolgálásuk is remek. Mivel a Herkules az ősi időkben játszódik, ezért azt kell mondanom, hogy igen, nagyon inspirált a város. Szerencsére volt időm rengeteg helyet bejárni.
Ausztrálként egy mindössze 200 éves országból jöttem, és nagyon izgalmas volt olyan várakat és más épületeket látni, amelyek öregebbek a hazámnál.
A Hősök terén a lovakon ülő emberek például kifejezetten nagy hatással voltak rám.
Egyébként eléggé érdekel a történelem, ezért ellátogattam a Terror Házába is, és nagyon érdekes dolgokat tudtam meg az 1956-os forradalomról. Sajnálom, hogy annyi rossz dolog történt ezzel az országgal a két világháború alatt és után.
WLB:
Mi tetszett a legjobban?
John Cross:
Ami igazán lenyűgözött, azok a rejtett látnivalók, például a Vár alatti labirintus, ahol, mint megtudtam, az erdélyi Vlad herceg is raboskodott. Az a helyzet, hogy imádom a vámpírokat meg az Inni és élni hagynit (True Blood), ezért ez kifejezetten izgalmas volt számomra.
Ezenkívül, amikor a szüleim meglátogattak, megnéztünk egy cigány előadást, amit a Bazilika mellett egy komplett színdarabbá alakítottak. A színészek nagyszerűek voltak, több ezer dalt tudtak fejből, és simán el tudnám képzelni, hogy egyszer fellépnek a Sydney-i Operaházban. A táncosok szintén nagyon tetszettek, nálunk otthon csak az őslakosoknál lehet hasonlót látni.
Jah, és amúgy elképesztő, hogy a Bazilikában megőrizték Szent István jobb kezét.
WLB:
Szórakozni is jártál?
John Cross:
Persze. Sok bulihelyre elmentem, de a kedvencem a BOB volt, illetve egy másik, kicsit eldugottabb hely, a Brody House, ami főleg a magamfajta művészeknek való. Rengeteg hozzám hasonló emberrel találkoztam itt.
WLB:
Budapesten kívül is megnéztél valamit?
John Cross:
Elmentem a Balatonhoz a szüleimmel. Gyönyörű hely. Én az óceán mellől származom, tehát ilyesmit még soha nem láttam. A Herendi Porcelángyár szintén lenyűgözött. Hihetetlen, ahogy az ott dolgozók lyukakat vágnak a porcelánba, és ha elrontanak valamit, újra kell kezdeniük az egészet. A festők persze rá tudnak festeni a hibáikra, ha egy-két dolog nem jól sikerül. Ez szerintem nagyon hasonlít a való élethez: néha mindent elölről kell kezdenünk, néha viszont ki tudjuk javítani a hibáinkat, és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.
WLB:
Hogy tetszenek a magyar lányok?
John Cross:
Nos, ez a másik dolog, amire mindig emlékezni fogok
Magyarországról: a lányok. Ők a világon a legszebbek közt vannak, és nemcsak nagyon nőiesek és stílusosak, hanem kedvesek is. Ez a világ egyik legritkább kombinációja. A bőrük pedig olyan, mint a selyem. Ausztráliában ilyet ritkán látni, mivel van egy szép, nagy ózonlyuk fölöttünk, de ennek ellenére mindenki a tengerparton van és szörfözik.
WLB:
Van esetleg bármi olyan, ami nem tetszett Budapesten?
John Cross:
Nincs, sőt úgy látom, hogy ez a város és az egész ország csak egyre erősebb, és rengeteg lehetőség van benne. Nagyon várom, hogy egyszer visszajöhessek ide, és láthassam a jövő Budapestjét. Nem tudom, hogy ez mikor lesz, mert a karrierem nagyon lefoglal, de biztos vagyok benne, hogy ha lesznek gyerekeim, el fogom ide hozni őket, hogy megmutathassam nekik, hol forgattam életem első hollywoodi filmjét. Többek között ezért is nagyon fontos nekem ez a város.
WLB:
Van olyan emlékezetes történeted, amit szívesen elmesélnél nekünk?
John Cross:
Amikor ideértem, senkit nem ismertem, de a szerepem miatt rögtön az első héten kaptam 300 magyar harcost, akiket irányítanom kellett. Megijedtem. Ezek az emberek erősek és büszkék voltak, és azt gondoltam: „Úristen, én csak egy ausztrál srác vagyok, mit keresek én itt?” Ami a dolgot még rosszabbá tette, hogy ők előtte már egy hónapig edzettek és gyakoroltak, tehát egy összeszokott csapatot alkottak, engem pedig senki nem ismert. Szóval összeszedtem az erőmet (néhányszor rosszul is lettem), majd elkezdtem torkom szakadtából kiabálni velük. Mivel elég erős hangom van, ezért nem tudták nem meghallani, és elkezdtek egy emberként vonulni az irányításom alatt. Onnantól nem volt gond.
A továbbiakban csak pozitív élményeim voltak. A magyarok nagyon nyitottak és kedvesek, hasonlóan az ausztrálokhoz. Szerintem a két országnak határozottan lehetne közös jövője.
