Molnár Zsolt, azaz Zsutti nem kis dologra vállalkozott évekkel ezelőtt: 3000 kilómétert letekerve kutatta a főváros legkülönlegesebb házszámait, amelyet összegyűjtve tető alá hozta a 365Budapest fotóprojektet. A tipográfia, fotózás és a biciklizés szerelmese egy éven keresztül publikálta naponta a város újabb házszámait, mialatt számtalan különleges darabról  rántotta le a leplet előttünk. Az art-direktorként ténykedő fiú szabadidejében tovább kutatja Budapest titkait, és újabb összeállításokat tervez, feltéve ha nem éppen a  hajnali csendet élvezi a Hősök terén, vagy a kedvenc helyén, a Kerepesi temetőben időzik.

We Love Budapest: Emlékszel arra a házszámra, amely először keltette fel az érdeklődésedet?

Molnár Zsolt: Igen, a legelső ilyen számmal a Moszkva téren találkoztam egy 5-ös személyében. Egy nagyon régi házszám volt, amely ugyanolyan színűre volt lefestve, mint maga a kapu. Az volt az első pillanat, amikor megszületett bennem a szikra, hogy kéne valamit kezdeni ezzel a dologgal Budapesten.
WLB: És gondolom ezután csakis házszámok jöttek Veled szembe...

M. Zs.: Igazából nem is kellett nagyon figyelnem onnantól kezdve, mert egyre csak bukkantak fel a jobbnál-jobb darabok. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy kéne csinálni egy fotósorozatot a budapesti házszámokról. Amikor ezt kigondoltam, csak 50-ig akartam menni.

Azt gondoltam, hogy csinálok belőle egy Flickr galériát, kiposztolom és utána „örülök a fejemnek”.

Azonban nagyon hamar rájöttem, hogy ez az 50 baromira nem képes megmutatni azt, amit ez a város magában hordoz. Így folyamatosan emeltem a tétet, hogy legyen 100, majd 150, de akkor már kapartam a falat, hogy ne találjak még jobb házszámokat ezen felül, mert akkor sose érek ennek az egésznek a végére.
WLB: Végül egy 365-ös fotóproject kerekedett ki belőle, mégis mennyi idődbe tellett az összeset begyűjteni?

M. Zs.: Magukat a számokat másfél évembe tellett lefotózni, azalatt konkrét útvonalakat dolgoztam ki, általában hétvégén fotóztam, de volt olyan is, hogy ebédidőben felpattantam a bringára, és kattintottam párat. Igazából közben derült ki, hogy milyen összeállítást kéne belőlük készítenem. Végül addig nyüstöltek a barátaim, hogy egy 365-ös fotóprojekt mellett döntöttem. Az egyik cimborám elkészítette a honlapot, onnantól kezdve nem volt megállás, 2009 január elsejétől december 31-ig minden nap közzétettem egy fotót.
WLB: Mi volt a legelső szám, amit lefotóztál?

M. Zs.: A mai napig emlékszem rá: Deák Ferenc utca 15. Szép fekete kovácsolt vas, aranyozott szám, a hozzá illő kapualjban.

WLB: Jöttek tippek ismerősöktől, hogy miket fotózz le?

M. Zs.:

 Igen, sőt rengetegszer előfordult, hogy bár megtaláltam a számot, de nem voltam vele elégedett. 250 fölött a spottr.hu-n kértem az emberek segítségét, hogy aki ismer jó számot, az nyugodtan küldje el nekem. Sok tippet kaptam, végül 4-5 olyan volt, amelyek bele is kerültek a végleges sorozatba.
WLB: Melyik volt az a szám, amire a legnehezebben találtál rá?

M. Zs.: 355 volt a legutolsó, amit megtaláltam.

Beteg voltam, és nem mertem bringára ülni, de mivel közelgett a határidő, és már csak az az egy szám hiányzott a 365-ből elBKV-ztam, és végül a Hűvösvölgyi út végén találtam rá és lázas delíriumban azonnal ki is posztoltam mindenhova, hogy ez az, meg van az „uccsó szám”.
WLB: Milyen szisztéma szerint kutattad fel a számokat, értek-e csalódások, ütköztél-e nehézségekbe?

M. Zs.: Először is nagyon hamar rájöttem, hogy meg kell keresnem Budapest hosszú útjait, mert a belvárost el lehet felejteni 200 felett. Sokszor nem voltam benne biztos, hogy lesz-e 365-ös, mert bár tudtam, hogy az Üllői úton van ilyen szám, de amikor végül megtaláltam, csalódott voltam, mert nem tetszett. Rengeteg ilyen élményem volt, például amikor kinéztem egy utat, el is tekertem a végére, majd kiderült, hogy csak 150-ig van számozva. Aznap 64 km-nyi tekerés után nulla darab képpel tértem haza. Az is nehéz ügy volt, amikor ugyanabból a számból több variációt fotóztam le, és volt amelyiknek a sztorija közelebb állt a szívemhez, ám a másikat kellett választanom, mert jobban illett a gyűjteménybe. A számokat egy Excel táblázatban lajstromoztam, így nem zavarodtam össze a számolásban, valamint Google Earthben geotageltem őket.
WLB: Melyik házszám volt az, ami különösen a szívedhez nőtt?

M. Zs.: A 37-es. A MÁV kórház környékén találtam rá, egy lepusztult ház falán ékeskedett sárga színben. Amikor lefotóztam, pont akkor jött át a zebrán egy vézna, öreg bácsi, aki abban a házban lakott, és szóba elegyedtem vele. A bácsi megjegyezte, hogy sikerült a legotrombább házat megtalálnom a kerületben, és elmesélte, hogy hogyan jutott erre a sorsra az épület. Egy elég szívszorító történetet mesélt el pár percben az úriember, amelynek az volt a vége, hogy gyakorlatilag a házat bármelyik nap lebonthatják a fejük felett, s évek óta ebben a bizonytalanságban élnek a lakók. Azóta sokszor visszanéztem a házhoz, hogy meg van-e, s nyáron egyszer csak már nem találtam többé. Se a házszámot, se a bácsit.

WLB: Azóta akarva akaratlanul is nézed a házszámokat?

M. Zs.: Igen, azóta se tudom elengedni a történetet (nevet), a jövőben tervezek még hasonló projektet, így szerencsére tudom hasznosítani a folytonos nézelődést.