We Love Budapest: Láttam az életrajzában egy meglepő dolgot: hogy fellépett az 1966-os Táncdalfesztiválon.
Molnár Piroska: Jajjj, hagyjuk már ezt! A Táncdalfesztivál idején kijöttek a tévétől a Színművészetire, hogy onnan is válogassanak énekeseket. Meghallgattak bennünket, engem pedig kiválasztottak. Kaptam egy dalt, képernyőre kerültem vele, de ennyi. Hál’istennek már rég el is felejtettem az egészet.
WLB: Hosszú évek óta körüllengi egy nagy-nagy szeretet és kitartó, fokozott érdeklődés a közönség részéről, pedig „csak” játszik, és nem szerepel tévéműsorokban, meg a bulvárlapok sem sertepertélnek Ön körül. Eltöprengett már, hogy mi lehet ennek a nagy népszerűségnek az oka?
M. P.: Elsősorban a színházba járó közönség szeret. De egyébként sem szoktam azon gondolkodni, hogy ki szeret, ki nem, meg hogy miért. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ilyeneken gondolkodjunk. Meg az a közönség dolga, hogy tudják, miért szeretnek. Én csak végzem a dolgom, és kész.
WLB: Lehet, hogy az is tetszik az embereknek, hogy időnként véleményt nyilvánít fontos kérdésekben, akár szakmai a dolog, akár olyan, mint amikor tíz évvel ezelőtt kiállt
Fuck you-t énekelni a homofóbia ellen.
M. P.: Az már régen volt. Gondolkodás nélkül elvállaltam, nem zavart a „csúnya” beszéd, mert nem szeretem a prüdériát. Van pár olyan néző – nem sok szerencsére –, akik egy évben egyszer, az ünnepek alatt jönnek el a színházba, de év közben azért párszor betelefonálnak, hogy állítólag az egyik darabban csúnyán beszélnek, és hogy ez felháborító, és ő többet nem jön ide. Mondjuk, nincs itt, csak egy évben egyszer, az ünnepek alatt, úgyhogy nem fog feltűnni, ha nem jön. Az ilyen emberek véleményét nem tudom komolyan venni.
WLB: Szerepei között is van pár provokatív, nevezzük ezeket finoman nem hétköznapi szerepeknek. Nem félt, hogy kockázatot vállal velül, és hogy majd mit szólnak az emberek?
M. P.: Dehogy félek, miért is félnék? Amit lát a közönség, a néző, az nem én vagyok, hanem a szerep, amit nekem el kell játszanom. És egyik szerep sem hétköznapi. Érdektelen személyekről nem születik film vagy színdarab, mert egyszerűen nem érdekesek. Akiről viszont készül, az biztosan nem hétköznapi, még akkor sem, ha annak látszik.
WLB: Nagyon sok és sokféle szerepet eljátszott az évtizedek során. Volt olyan, amit szívesen játszott volna, de nem találkoztak össze?
M. P.: Soha nem állítottam fel ilyen kategóriákat, meg másmilyeneket sem. De nem is kellett, mert mindig nagyon jó helyzetben voltam, és olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik mindig tudták, hogy a színészi fejlődésemet éppen milyen szerepek szolgálják ki a legjobban. Mindig nagyon jó kezekben voltam, és jó szerepeket kaptam. Az sem zavart igazán, hogy az ember – és így én is – öregszik. Nem pánikoltam, mert ez az élet rendje. Mindig megtaláltak és meg is találnak azok a szerepek, amik épp, akár életkor tekintetében is, illenek hozzám.
WLB: Ascher Tamás azt mondta Önről, hogy szinte bármit el tud játszani. Ez így van?
M. P.: Karakterszínész vagyok, annak pedig az a dolga. Azt tanultam Pártos Géza nevű csodálatos színészmesterség-tanáromtól, hogy egy színészben mindenféle emberi tulajdonság és karakter ott van, ez teszi őt színésszé. És mindig azt erősíti fel magában, amit az aktuális szerep megkíván. De csak amíg a szerep tart. Persze van, aki utána is benne marad. Nem csak színházi berkekben voltak ismertek az olyan történetek, hogy egyik-másik színésznő, miután eljátszott egy királynőt a színházban, hazament, és a férje nem szólhatott hozzá, hiszen ő egy királynő. Én azért ide nem jutottam el.
Ahogy kilépek a színházból, levetem a szerepet magamról. De amíg próbálok, vagy az előadás alatt, nagyon kell ügyelni arra, hogy a karakterben maradjak, akkor is, ha éppen nem szerepelek. Filmezésnél ez annyiból nehezebb, hogy ott akár órák is eltelhetnek azzal, hogy áll a forgatás. Sokan azért bújnak el ilyenkor, hogy minél többet zárjanak ki a külvilágból, és benne tudjanak maradni a szerepben. Ezért kell a színészeknek a saját lakókocsi elsősorban, és nem nagyzolásból.
WLB: Egy interjúban mondott egy nagyon érdekeset: másképp mond verset, amikor mint színésznő mondja, és másképp, amikor mint Molnár Piroska. Heller Ágnes temetésén hogyan mondott verset?
M. P.: Ott és akkor nem színésznő voltam, nem is úgy mondtam a verset, ami
A walesi bárdok volt. Az volt Heller Ágnes kedvenc verse, amit az édesapja olvasott fel neki esténként, mint egy esti mesét. Ezt kérte tőle mindig. Ha úgy mondtam volna el, mint egy színész, annak ott és akkor nem lett volna semmi értelme. Ezért próbáltam úgy átszűrni magamon az élményt és a verset, hogy amikor elmondom, akkor az az emlék, az a meghitt pillanat az apa meg a gyermeke között, felidéződjön. Hogy aki hallja, az megértse, mi volt ebben olyan szép, miért volt fontos ez a vers annak a gyereknek.
WLB: A hosszú és szép szerepekben teli pályájára ha visszagondol, volt olyan korszaka, amit a többi elé helyez?
M. P.: Mint mondtam, nem állítok fel kategóriákat, így ilyet sem. Újévkor sem fogadok meg semmit, és sosem kezdek új életet. Semmi ilyesmi. Mindig az a fontos és jó, amiben az ember benne van. Nagyon tetszik a keleti emberek életfilozófiája, hogy mindig az adott pillanatot élik, és nem az előzőt meg a következőt. Emlékszem arra, amikor egyszer a világkiállításon voltunk Japánban a férjemmel. Járkáltunk a pavilonok között, nagyon nagy szél fújt. Az egyik mellett ült egy japán család a földön, és ettek. A családfő közvetlen közelében állt egy oszlop, ami a nagy széltől egyszer csak kilazult, eldőlt és a földre zuhant, pár milliméterre az apa feje mellett zúgott el. Föl se pillantott. Hanem evett tovább. Mintha mi sem történt volna. Akkor és ott megéreztünk valamit ebből a keleti nyugalomból. Ha csak azzal foglalkozol, ami a dolgod, akkor minden rendben lesz. Sajnos ez a nyugati ember számára nagyon idegen életfelfogás.
WLB: Gyakran jár színházba, hogy megnézze a kollégáit, barátait, és ezt biztos ők is viszonozzák. Megbeszélik utána az előadást? Ki szokta kérni a véleményét például egy kollégának, amikor fellép egy új szerepben, hogy milyen volt?
M. P.: Dehogy szoktuk! Ha tetszett a darab, a szerep, a játék, akkor gratulálunk egymásnak, és ennyi. Ha meg úgy alakul, hogy nem tetszett, akkor gyorsan haza kell menni.
WLB: Van összehasonlítási alapja abban, hogy milyen volt kezdő színésznek lenni évtizedekkel ezelőtt, és hogy most milyen. Mikor volt könnyebb?
M. P.: A mostani pályakezdőknek nehezebb, mert nagyon telítve van a pálya. Amikor indultam, több mint 50 évvel ezelőtt, akkor tárt karokkal vártak bennünket a színházak, vidéken és a fővárosban is. Nem volt akkor olyan sok színész, de színiiskola sem. Csak a Főiskola volt, és aki ott végzett, őket elnyelte az összes színház, ami volt. Egyensúlyban volt minden. Most nincs így. Sok a színész, sok a színiiskola. A fluktuálódás sem olyan nagy. Ha valaki bekerül egy színházba, nehezen megy el onnan, de nehezen is engedik. Mi még boldogan mentünk bárhová az országban játszani, vidéki színházba is. A mostaniak elsősorban a fővárosban gondolkodnak, és nem szívesen szerződnek vidékre. A rádió tekintetében sincs olyan jó dolguk, mint nekünk volt, nincsenek ma már rádiójátékok. A szinkron meg olyan, amilyen.
A mai fiatalok türelmetlenek, és nehezen értik meg, hogy a színészet olyan, mint egy hosszútávfutó-pálya. Az a tapasztalatom, hogy akinek az elején nagyon-nagyon megy, az elég hamar el is tűnik aztán. Ezért is jó, ha valaki karaterszínész, és nem hasonlít egyetlen, jól behatárolható alkathoz sem. Mert ha például csak naiva, akkor 25 éves kora után már nem nagyon lesz neki való szerep.
WLB: A fiatalokkal egyébként milyen viszonyt ápol?
M. P.: Nagyon jót. Évekig tanítottam a Színművészeti Egyetemen színpadi beszédet, és rengetegen vannak a pályán a tanítványaim közül. Van, akivel fel is szoktam lépni. Az első osztályból ma már jól csengő nevű színészek vannak, mint például Ónodi Eszter, Fullajtár Andrea vagy Elek Ferenc. Figyelemmel is követem a pályájuk alakulását.
WLB: Másképp is figyelemmel van a fiatalokra. Korábban alapított egy díjat pályakezdők számára.
M. P.: Sajnos a pénz már elfogyott, úgyhogy az alapítvány is megszűnt. 2010-ben elvállaltam Csiky Gergely A nagymama című darabjának címszerepét Kaposváron, és a gázsiból egy évvel később alapítottam ezt a díjat, amit mindig a szerző születésnapján adtunk át egy pályakezdő színésznőnek és színésznek. 2017-ben adtuk át utoljára, akkor fogyott el az alapítványi pénz. Meg a fiatalok is elfogytak addigra.
WLB: Nemsokára bemutatják Christopher Hampton monodrámáját, az Egy német sors című darabot, ami Joseph Goebbels titkárnője, Brunhilde Pomsel története. Ezt maga az idős, akkor 102 éves hölgy meséli el, akit Ön játszik. Nehéz darab, rengeteg szöveg, ráadásul egyedül áll a színpadon. Megerőltető egy ilyen szerepet idős korban elvállalni?
M. P.: Egyáltalán nem. A szöveget ugyanúgy megtanulom, mint fiatalon, belőlem ez a képesség nem kopott ki. Csak olyan szerepet nem vállalnék már el, ami fizikai nehézséget okoz, mert azt már nem bírom, de ez pont nem olyan. Az eszem és a memóriám pedig még a helyén van. Igazából a szerepbe belehelyezkedni nem könnyű ebben a darabban, de tartunk elemző próbákat, hogy közösen fejtsük meg a figurát, és megfoghatóvá tegyük. Nem hazudik a néni, hanem csak kozmetikázza a múltat, amennyire lehet, szépíti, aztán mégis bevallja, hogy talán jobb lett volna kimaradni belőle, de hát sosem gondolt a következményekre. A gondolkodás fontos dolog, és ha azt tudatosan visszafogják, az nem jó, abból mindig baj lesz.
A darab kapcsán egy sor dolgon eltöpreng az ember. Például azon, hogy a történelem tényleg ismétli önmagát. Nem tanulunk a hibáinkból. Vagy hogy az ember fiatalon mennyire nem lát előre, és így könnyen belekeveredik olyasmibe, amibe nem kellett volna, és ami aztán az egész életére kihat. Ezt a nőt is hajtotta fiatalon a lelkesedés, bele sem gondolt, mit tesz, és nem is nézett soha a dolgok mögé. Azt mondja egy pontján a darabnak, hogy amikor hallgatta a beszédeket, nem figyelt arra, hogy miket mondanak a náci vezetők, mert annyira iszonyodott attól, ahogyan mondták. De ez gyakran van így. Ha jól tudom, Kossuthnak is van egy híres beszéde, aminek az eredeti, gyorsírásban megmaradt szövege egészen más, mint ami az utókor emlékezetében megmaradt róla. Nagy vehemenciával beszélt, és az vitte magával az embereket, nem pedig az, amit mondott.
WLB: Azt mondta, nem állít fel kategóriákat a maga számára, de azért ha visszanéz az életére, akkor azt ki tudja jelenteni, hogy elégedett-e a pályájával, vagy sem?
M. P.: Soha semmivel sem vagyok elégedett. De hadd idézzek az említett monodrámából. Egy ponton a néni visszaemlékezik a gyerekkorára, és azt mondja: „Boldog gyerekkorom volt. De hogy az mi a fene, azt csak a jóisten tudja.” Ugyanezt tudom mondani én is a pályámmal kapcsolatban. Mindent megkaptam, amit lehetett. Mindent oda is adtam érte. Időmet, energiámat, a teljes valómat. De ez ilyen: annyit ad a pálya, amennyit te is adsz neki. Nem foghat a macska egyszerre bent és kint is egeret. De ez nemcsak egy színész esetében van így, hanem akár egy orvosnál is. Ha nem talál az ember egy olyan párra, aki el tudja fogadni, hogy az adott pálya mivel jár, akkor választania kell a kettő között. Akkor is lehet belőle színésznő, ha a családot választja, csak abban az esetben elkerüli egy csomó minden. Nekem is kellett választanom, és nem volt könnyű döntés, de nem bántam meg.
WLB: Azt mondja, hogy soha semmivel nem elégedett. Ezek szerint nagyon önkritikus?
M. P.: Nem szoktam dicsérni magam, de visszanézni se szeretem egy-egy szerepemet. Változtatni már nem tudok rajta, és ha valami nem tetszik, akkor az nagyon bosszantó tud lenni. Ugyanakkor meg olyan is előfordult már, hogy rácsodálkoztam valamire, hogy „na, ezt azért nem is csináltam rosszul”. Azt se szeretem, ha valaki más dicsér. Persze akad kivétel, mert ha Ascher Tamás mondja, hogy jó voltam, az más, és akkor még a szemem könnybe is lábad. De ha az utcán valaki leszólít azzal, hogy „jajj, milyen Piroska is maga, úgy imádom, most láttam a mondja csak, miben, nagyon tetszett”, azt megköszönöm szépen és továbbmegyek.
WLB: 10 éve megy az Örkény Színházban a Macskajáték, amiben olyan partnerei vannak többek között, mint Pogány Judit és Csomós Mari, akik Önnek nagyon régi és nagyon közeli barátai. Ez könnyebbség, vagy épp ellenkezőleg?
M. P.: Mindenképpen segít. Régóta ismerjük egymást, többször játszottunk már együtt, és jó barátnők vagyunk. De Jordán Tamást, aki szintén játszik a darabban, őt is régóta ismerem. És szerepel még benne Vajda Milán is, akinek az édesapja Vajda László, aki egy csodálatos színész volt, és a kollégám Kaposváron, a Nemzetiben meg a Katonában. Ha őt látom, mindig rácsodálkozom, hogy mennyire olyan, mint az édesapja volt fiatalon.
WLB: Egy ilyen sűrű színházi élet mellett van ideje hobbira vagy bármilyen egyéb elfoglaltságra?
M. P.: Semmire. Majdnem minden este fellépek, arra pedig készülni kell. Ha nehéz a szerep, akkor hiába este van az előadás, már úgy kelek, hogy arra gondolok. Olvasni szoktam egyébként, de azt is leginkább éjszaka, ha épp nem tudok valami miatt rendesen aludni.
WLB: Ha netán bal lábbal kel, és úgy érzi, hogy ma nagyon nehéz lesz fellépni, olyankor mi van? Mit csinál?
M. P.: Akkor is van fellépés, de vannak technikák, amikkel ráveszem magam, hogy fókuszáljak a szerepre. Mert a közönségnek semmit nem szabad észrevennie abból, hogy nekem aznap mennyire van kedvem fellépni. Ő csak a szerepet látja, azt nekem viszont minden körülmények között hoznom kell. Erről jut eszembe, amit egyszer Garas Dezső mondott arról, hogy mi a különbség az amatőr meg a profi színész között. A profinak akkor is színpadra kell állnia, ha semmi kedve hozzá, az amatőrnek viszont mindig van kedve.
WLB: Karácsonykor lesz 25 éve, hogy a Kolibri Színházban Bors néniként lép fel. A gyerekek nem kezdik ki a türelmét?
M. P.: Dehogy kezdik! Nem nehéz velük, ha azt akarom, hogy figyeljenek, akkor figyelni is fognak. A kulcs az őszinteség, náluk pláne. Ha az hiányzik, a gyerekek biztos nem hagyják szó nélkül, és lebuktatják az embert.
