Vizuálisan lebilincselő, kultúrákon átívelő és máig aktuális társadalompolitikai kérdéseket felvető Mintázat és dekoráció mozgalom anyagából nyílt kiállítás a Ludwigban. A 70-es évek derekán született csoportosulás a nyugatias értelemben vett „magas művészet” hegemóniájával helyezkedett szembe, a művészek egyszerre inspirálódtak nagymamáik nappalija, a tapétakatalógusok, kínai negyed csecsebecséinek világából és a nyugati művészeti kánonból száműzött keleti művészeti tradíciókból. Vajon milyen érvényességgel bírnak napjainkban?
Mi van a nyugatias értelemben vett „magas művészeten” túl? Ki dönt(ött) arról, hogy egy szövetminta kevésbé érdekes és értékes, mint egy minimalista rácsszerkezet, vagy miben különbözik a lakberendezés és szövettervezés az installáció és festészet gyakorlatától?
Az ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket boncolgató Pattern and Decoration mozgalom a hetvenes közepétől a nyolcvanas évekig terjedő időszakban bontakozott ki az Egyesült Államokban. A csoport fontos üzenete volt, hogy szembehelyezkedett a hatvanas évek óta domináns minimalizmussal és a nyugatias értelemben vett „magas művészet” hegemóniájával.
Bár rövid ideig sikeresek voltak a műgyűjtők és galériák körében, a múzeumok és a művészeti közeg sokkal kevésbé volt befogadó a törekvéseikkel szemben. Ezért is nagy szó, hogy három Ludwig Múzeum összefogásával egy nagy, kelet-európai kiállítás keretében mutatják most be őket.
De miben is állt ez a szembehelyezkedés? A mozgalom olyan, kultúrákon átívelő társadalompolitikai kérdéseket vetett fel – mindezt a díszítőművészetből kiindulva –, melyek a 70-es évektől napjainkig mit sem vesztettek aktualitásukból. (Ebben távoli rokona a kora 20. századi, hatalmas karriert befutott, brit arts and crafts-ban gyökerező szecessziónak is.)
Az alkotók olyan területek felé fordultak ihletért, ahova a magas művészet előtte nem nagyon merészkedett, mint a konyhák világa, nagymamáik nappalijának hangulata, tapétakatalógusok, ruhásszekrények mélye, kínai negyedek ajándéktárgyai, és ezt vegyítették az indián kultúrák, az Alhambra keleties csempéi vagy éppen a 18. századi selymek motívumaival.
Mindez együtt járt a marginális művészeti gyakorlatok emancipálásával is, akár gondoljunk a női patchworkökre vagy a távol-keleti legyezőfestésekre. A status quo hierarchiájának megbontásával, és több művészen (pl. Miriam Schapiro) keresztül az emberjogi és a feminista mozgalomhoz is több szállal kötődtek.
A művészet és kézművesség ilyen erőteljes összekapcsolása azt is eredményezte, hogy a nyilvános és a magánszféra összemosódott, az alkotások nemcsak anyagaikban kapcsolódnak az otthonhoz, de motívumaik között is felbukkannak háztartási gépek, lakberendezési elemek, mint Kim MacConnel festett alkotásain, vagy Robert Kushner lakástextil foszlányokból összefércelt textilmunkáin.
A kiállítás leglátványosabb eleme kétségkívül Joyce Kozloff marokkói kerámiaművészet ihlette alkotása, amit már csak installálni is négy napig tartott, míg Joe Zucker közelről egészen morbid, különleges eljárással készült alkotásai távolról gyerekkönyvek világát idézik meg kalózhajóval, páncélos lovaggal.
A tárlat egyik legizgalmasabb terme az, ahol Thomas Lanigan-Schmidt elsőre ortodox ikonosztázoknak tűnő, a vallási, szakrális motívumokat a popkulturális giccsel keverő alkotásai láthatóak.
