Élmény

Sziget utolsó nap: minden rockban van valami jó

Fotó : Mudra László / Rockstar Photographers

Itt a vége az idei Szigetnek, szerencsésen elértünk Ed Sheerantől a Foo Fightersig. Bár tegnap akkora tömeg végül nem volt, mint a nyitónapon, de a beígért vihar sem tört ki egészen hajnalig. Minden tekintetben kegyes volt velünk idén az időjárás, nem beszélve a programról. Az utolsó nap egyértelműen a rockzenéé volt.

Az este, meg úgy általában az idei Sziget egyik kiemelt fellépő zenekarát, a Foo Fighterst vezető Dave Grohl egy ponton azt mondta a koncertjük első felében, a lehető legegyszerűbb szavakkal kifejezve az ars poeticáját, hogy imádja a rakenrollt, vagyis a rockzene a mindene. A maratoni hosszúságú, két és félórás koncert pedig pontosan az erre adott bizonyíték volt. Ha nem is bírja az ember a Foo Fighterst, azt el kell ismernie, hogy ami elsősorban lejött a színpadról, azzal együtt, hogy a zenekar tagjai mennyire közvetlen, minden sztárallűrtől mentes, jó arcok, az az, hogy mennyire szeretik is azt, amit csinálnak. Hogy nem (csak) a pénz, nem (csak) a népszerűség miatt zenélnek, hanem mert imádnak rockzenét játszani, szenvedélyből, szerelemből, mert ez az életük, és ha nem lenne Óbuda meg az éjjel 11 órás zárás a Nagyszínpadon, akkor talán még most is menne a rockolás.

Foo FightersFotó: Mudra László / Rockstar Photographers

Egy két és félórás koncertet megtölteni tartalommal úgy, hogy egy percre se váljon unalmassá, az nagyon nagy dolog. Az még nem elegendő, hogy valakik szeretik ezt a műfajt, és még az sem, hogy van egy csomó lemezük, azon meg jó pár előadható szám. Két és fél órát alaposan meg kell tervezni, és a Foo Fighters második szigetes koncertjére (az első még 1997-ben volt) bármit lehetett mondani, csak azt nem, hogy nem volt kitalálva. Grohl folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, párbeszédet folytatott velük. Velünk. Viccelődött, mesélt régi sztorikat, vallott a rockzenéről, kiszúrt egy buborékfújó lányt, és akkor a buborékfújásról elmélkedett kicsit, meg felhívott a színpadra egy tolószékes rajongót, akivel szétzúzatta a gitárját. Pár pillanatra beidéztek néhány kedvenc zenét, melyek közül a Queen és David Bowie közös klasszikusát, az Under Pressure-t elő is adták, a dobos frontemberkedett és énekelt, Grohl pedig beült régi hangszere, a dobszerkó mögé.

 

De az összes zenésznek jutott egy kis magánelőadás, amikor megmutathatták, mire képesek akkor, amikor csak ők vannak meg a hangszerük. Vagyis a Foo Fighters igazán kimerítő módon ábrázolta, sőt bizonyította, milyen is egy igazi, őszinte és erős (stadion)rockkoncert, mennyi minden fér bele, és mennyire nem tud elkopni egy pillanatra sem, ha olyan elkötelezett, profi zenészek adják azt elő, mint Dave Grohl és csapata.

Foo FightersFotó: Mudra László / Rockstar Photographers

Az este egyébként számunkra egy brit legendával, a The Smiths egykori gitárosával kezdődött volna, ha az élet nem szól bele, így Johnny Marr koncertjéről sajnos lecsúsztunk, úgyhogy őt majd máskor és máshol. Ellenben a nagyon régóta várt, és itthon is nagy rajongással övezett Twenty One Pilots koncertjét pont elcsíptük. A ohioi Columbusból érkezett banda zenéje is a rockon (eléggé alteres rockon) alapul, de modern rock ez, vagyis számról számra mindig hozzákevernek valami egészen nem rockszerűt a raptől kezdve a tört ütemeken (hiphop, dubstep, drum&bass) át egészen az elektronikáig és a reggae-ig. Sőt, a veretős EDM-et is elég bátrak megidézni és a zenéjük részévé tenni, ha épp arra van szükség. Szórakoztató mixtúra az övék, igazából nincs benne semmi különös, ami elviszil, azok a jól eltalált slágerek, és mint annyi zene esetében is, a zenekari tagok lelkesedése. A Twenty One Pilots első magyarországi fellépése egy semleges, de érdeklődő nézőnek sem okozott csalódást, ugyanakkor revelációt sem, a rajongók viszont úgy érezhették tegnap este, hogy végre megérkezett közéjük a messiásuk.

Twenty One PilotsFotó: Mudra László / Rockstar Photographers

A Foo Fighters előtt pont volt még egy koncertnyi idő, így a Nagyszínpadot ideiglenesen elhagyva megnéztük az utóbbi évek egyik legizgalmasabb és legzajosabb zenekarát, az Idlest, akiket már rég megelőzött a hírnevük. A Bristolból érkezett Idles egy punkzenekar, amelyik ugyan már bő tíz éve létezik, de csak két évvel ezelőtt tűntek fel, akkor jelent meg az első nagylemezük. Azóta viszont ők az egyik első számú brit zenei szenzáció, és nem véletlenül. A zenekar tagjai már ránézésre is mind egy-egy külön fazongalaxis, az élen a színes inges, kamionsofőr bajszos énekes Joe Talbottal, de a szépen befésült, konzervatív szemüveges dobos, Jon Beavis – aki inkább egy jól nevelt, precíz mérnöknek tűnik, mint zenésznek – sem semmi figura, imádnivaló nézni, ahogy veri és püföli a dobokat.

IdlesFotó: Koncz Márton / Rockstar Photographers

Abban tehát megegyezhetünk, hogy az Idles egy punkzenekar, és ha még nem láttál igazi punkokat, akkor már csak ezért is érdemes megnézni egyszer őket. Ők ugyanis tényleg vérbeli punkok, már ránézésre is. Őrültek, szemtelenek és provokatívak, gúnyosak és viccesek, nyersek és vadak, és csak azt tisztelik, ami szerintük tisztelnivaló, a többire meg földet. Van öriróniájuk, és minden nyersességük ellenére is okosak. 100%-on kezdenek, hajtanak és végeznek. Mindenki belead mindent, de azért az énekes-frontember viszi a prímet, párszor felköp a levegőbe, és simán alááll. Néhány megszólalása elején nem tudni, hogy gúnyolódik, vagy sem, de persze mire a végére ér a mondandójának, addigra egyértelművé válik, hogy bár vadak és zabolátlanok, de azért a helyén van az eszük, és csak a jó ügyek érdekében hajlandóak agresszívek lenni. Az Idles esetében az ember sosem tudhatja biztosra. Amikor az énekes bemutatkozik, a neve mellé csak annyit tesz hozzá, hogy alkoholista, de nem tudni, hogy csak poénból, vagy mert ez az igazság. De végül is mindegy, a lényeg nem ezen van, hanem a zenén, ami húz és rángat magával, megállás nincs, különben maguk alá gyűrnek a pogózó lábak.

IdlesFotó: Koncz Márton / Rockstar Photographers

Ha az Idles remekül felvezette a Foo Fighters maratoni koncertjét, akkor a kanadai pszichedelikus rockzenekaré, a Black Mountainé meg jól levezette azt. Miután az embernek két és fél órán át sikálták meg gyalulták a dobhártyáját, akkor igazán jól tud esni a lelkének és a fülének is, ez a teljesen más világból érkezett, maximálisan elszállt zene. Persze Black Mountain nemcsak ebben az esetben szerethető, hanem akkor is, amikor csak szimplán élvezi az ember, mert egészen gyorsan elpárolog a hallgatóból a két és fél órás rockcirkusz minden emléke, ő pedig csak repül valahol egy varázslatos tájban a felhők felett, és ez a különleges hangulatú zene adja hozzá a szárnyakat. Szárnyakat ad a vágyainknak, ahogy az egykori reklámszlogenből lett mondás is tartja.

Black MountainFotó: Koncz Márton / Rockstar Photographers

Mint minden, úgy az idei Sziget is véget ért egyszer, egészen pontosan tegnap éjjel (vagy máshonnan nézve, ma hajnalban). Volt benne minden, sőt még annál is több, mert ilyen hatalmas és pazar felhozatalból megnézni mindent, egyszerűen képtelenség. De a fesztiválozó ezt cseppet sem bánja, mert így is tele lett élményekkel, és úgy hagyja el az Óbudai Hajógyári Szigetet, hogy már a jövőre gondol (2020-ban augusztus 5. és 11. között lesz majd a Sziget), hogy majd akkor is, meg veletek és ugyanitt. Addig meg csak feldolgozza az ideit.