Élmény

Sziget, 5. nap: a kevesebb és a sokkal több

Fotó : Kálló Péter / Rockstar Photographers

Amikor már a Sziget B-oldalát csináljuk, sokkal nagyobbak az elvárásaink, mint az elején. Eddigre már túl vagyunk jó pár erős koncerten, kalandon és izgalmon, és ezeknél nem is adnánk lejjebb, meg eleve, a fesztivál egy hét az évből, nem vesztegethetjük a drága időnket kamukra vagy semmisségekre.

Szerencsénkre a kamukból, a félig tolt lelkesedésből elkövetett koncertekből idén egészen kevés volt. Külön fájdalom, amikor az alibiző előadó pont nagyszínpados és orbitális tömegeket mozgat meg. A tegnap estét fő headlinerként záró Post Malone a Nagyszínpadon mindent megtett a semminél alig valamivel több produkciójáért, amiben talán az ért a legtöbbet, hogy élőben is láthattuk az arctetoválásait. De azt elég nehéz koncertként értelmezni, amikor valaki kisétál a színpadra, és semmi mást nem csinál mint hogy rábeszél, ráénekel a saját hangjára meg zenéjére, amit valaki a színpad mögül lejátszik neki egy laptopról. Mert ennél több nem történt: végigmentek Post Malone számai, mondjuk cédéről, mi meg hallgattuk azokat a nagy rapperrel, aki annyit azért megtett értünk, hogy kinyitotta a száját, időnként mondott egy köszönömöt és szemmel láthatóan drámaként élte meg a saját dalait, mintha sportot űzött volna a szenvedő arcok vágásából.

 

Legalább egy látvány DJ-t meg két táncosnőt hozott volna megával! De ez így rettentően kevés volt, alig valami, és talán ilyenkor kezdik el azok is értékelni Ed Sheerant, akik korábban azt kifogásolták  vele kapcsolatban, hogy egyedül áll a színpadon. Ő legalább csinált valamit, élőben a zene nagy részét, illetve megtöltötte a színpadot, míg Post Malone csupán önnön vélt nagyszerűségében fürdőzve állt rajta, és ennyi, de biztos volt olyan, akinek bejött ez kényelmetlen és unalmasan túltolt egotrip.

Post MaloneFotó: Fűrész Zsolt / Rockstar Photographers

Bezzeg a nagy amerikai (t)rappert megelőző másik két nagyszínpados fellépő, a brit diszkó új hullámát elhozó Years & Years meg a szintipopot az R&B-vel közös nevezőre hozó, szintén brit Honne kitettek magukért. Pedig az előbbi is egy vaskos egotrip, Olly Alexander énekes-szintis-zongorista-frontember showműsora, amit a színpadon álló többiek nagy elánnal támogatnak, ő pedig meg is hálálja a bizalmat: énekel, táncol, megilletődik, lelkesedik, nevet és sír, megszületik és meghal, irányítja és alakítja a műsort. Az már más kérdés, hogy profizmus és inspirációk (Michael Jacksontól Elton Johnon át Justin Timberlake-ig)  ide, beletolt sok-sok energia meg karizmatikus énekes oda, a produkció csak félgőzzel halad, talán mert a Years & Years zenéje egyszerűen képtelen átütő lenni.

Years & YearsFotó: Fűrész Zsolt / Rockstar Photographers

A teljesen lágy hangzású Honne zenéjét ellenben erővel tölti meg a kihívás, hogy ekkora színpadról zenélnek. Eleinte még úgy tűnik, eltűnnek ekkora helyen, de aztán fokozatosan kinyílik a zenekar, és kimondottan erősebb színeket kap a zene is. A Honne a koncert végére bizonyítja, hogy gondoljunk róluk bármit is a lemezeik alapján, élőben annál jóval többet tudnak, és nem is félnek megmutatni azt.

HonneFotó: Fűrész Zsolt / Rockstar Photographers

Ezzel viszont nem ők voltak az egyetlenek az este folyamán. A jamaicai Masego reggae-soul-hiphop-R&B kombója is sokkal jobban működött élőben, mint lemezen. Élvezetesebb és szerethetőbb, meg úgy általában közvetlenebb volt és valahogy a részletek (például a billentyűs meg a basszer szédületes, jazzes dallamfutamai, kis magánszámai) is jobban kiütköztek, nem beszélve a címszereplő szimpatikus személyiségéről, aki amint a kezébe vette a szaxofont, egy emberként zúdult fel az A38 sátor. Mintha csak nagyon ünnepeltünk volna valakit vagy valamit, olyan érzés volt a hangulat közepén állni. Ugyanez volt elmondható a funkos-diszkós Jungle koncertjéről is, de valószínűleg az ilyen érzelmekkel és döggel teli, táncra meg közösségi élményre teremtett zenék élőben ütnek igazán. A zene ereje elsöprőbb erejű, a basszus jobban körbefon-körbeölel, a groove-ok pedig tánchullámokkal szórják tele a levegőt körülöttünk. Nincs mese, menni kell velük, mást egyébként nem is lehet, olyan húzással dolgoznak, és úgy lesz meg a buli! 

JungleFotó: Bodorkós Máté / Rockstar Photographers

A tegnapi nap legnagyobb meglepetését egyértelműen az ausztrál Parcels dobta. Aki ismeri őket, az a számaik és a lemezük alapján egy 70-es évek mámorban égő, pihekönnyű, diszkós indie popzenekart lát bennük és semmi többet. A szigetes koncerten viszont a zenekar bizonyította, amit a lemezükön csak nagyon halvány, apró jelek formájában érzékelhetünk, hogy sokkal többek annál, mint amit a hivatalos kiadványaikkal megmutatnak nekünk. Több és mélyebb dolgok munkálnak bennük, mint azt gondolnánk. Úgy kezdtek minden egyes szám esetében, mintha egy NDK-s esztráddiszkót hallanánk, ami a vokál és a pumpáló basszus alappal átlépett valamiféle indie-s Bee Geesbe, majd a dalok második felében vaskosan megjelent a pszichedélia meg a Pink Floyd szelleme, és euforikus elszállásban végződött az egész. Pazar koncert volt az ausztráloké, ami után az ember még inkább bánja, hogy ezért az élményért el kell menni majd egy újabb koncertre (ami esetükben nem lesz túl könnyű), mert a lemezről sajnos ezt nem kapja meg, csak tényleg halovány foltokban. 

Fotó: Fűrész Zsolt / Rockstar Photographers

A Polo & Pan is többet adott élőben, mint lemezről. Nem új elemeket tettek hozzá a zenéjükhöz, mint a Parcels, hanem bizonyos összetevőkre erősítettek rá. Az egyik természetesen az ütemek feljavítása volt, hogy a tánccal egy percre se álljon le az ember. A duó egyértelmű rajzfilmes vonása is nagyobb szerepet kapott a szigetes koncerten, amit elképesztő vizuállal festettek alá. És valóban, mintha nem is koncertet, hanem egy bohókás rajzfilmet néznénk. A zene is hasonlóan kavargott, mint egy őrült rajzfilm kísérőzenéje, volt benne minden, ami csak a két zseniálisan gátlástalan zenekészítő keze ügyébe került a francia sanzontól kezdve a cirkuszok és éjszakai mulatók színpompás muzsikáján át egészen a francia elektronikusok által még a 90-es években nagyon magas színvonalra emelt, és a mai napig ott is tartott house-ig.

 

Rengeteg jelző eszébe juthatott a nézőnek a programjuk nézése közben, elsősorban is az infantilisság, a gátlástalanság és a játékosság, de érthetőbb, ha egyszerűen annyit mondunk rájuk: túlcsordulóan kreatív popzene. Ami pedig úgy működik, mint egy 2 éves baba, amint játszik. Mindent kézbe vesz, amit csak talál, és mindennek tökéletes funkciót ad a maga kis univerzumában. 

Polo & PanFotó: Bodorkós Máté / Rockstar Photographers

Ez a tulajdonsága a teljesen más zenei világban mozgó, svájci Sophie Hungernek is megvan. Őt látva a legmegdöbbentőbb azt volt érzékelni, hogy nincs két egyforma száma. Hol szimpla alterrockot hallgatunk, hol downtempóba oltott szintipop balladát, hol afrobeates őrületet, hol meg… van, amit nem lehet ilyen egyértelműséggel leírni, annyiféle elem kavarog benne. Ilyenkor van szükség egy erős, mindent át- és egybefogó személyiségre, mint amilyen Sophie Hunger is, és ha ez megvan, akkor már nem is szükséges elemezni a számokat, mert a koncert végére érve már tudod, hogy itt minden szám nem valamilyen, hanem mind ugyanúgy és egyértelműen Sophie Hungeres. 

Fotó: Fűrész Zsolt / Rockstar Photographers

Lassan véget ér az idei Sziget, a jó koncertek serpenyőjébe pedig jóval több minden került, mint a mérleg másik felébe, és ez, a nyakunkat tesszük rá, a még előttünk álló két maradék napban sem lesz másképp.