Élmény

Sziget, 4. nap: a tökéletes mesterhármas

Fotó : Kálló Péter / Rockstar Photographers

A Sziget középső napján érzi meg azt az ember, hogy mennyire eltávolodott a megszokott életmenetétől. Hogy kilépett belőle, és valami egészen másban van benne, a hétköznapoktól teljesen elrugaszkodott valóságban, ahol nem a mindennapi munkán és a számlák befizetésén van a hangsúly, hanem azon, hogy melyik koncertet tudja megnézni.

A Sziget középső napja azért is fontos, mert bizonyos szempontból ez a fesztivál legmegnyugtatóbb napja is egyben. Nincs még benned nosztalgia, hogy jajj de jó volt, de gyorsan eltelt, nem kezd nyomasztani, hogy egyre csak fogynak a fesztiválnapok és velük az élmények. Ugyanannyi van mögötted, mint amennyi előtted, a visszaszámlálást sem kezdted el. Így a Sziget középső napja talán a legfelhőtlenebb a fesztiválon, amikor már és még nem kapkodsz, mert addigra teljesen belefeledkeztél a fesztiválpillanatba, annyira, amennyire az ép ésszel csak lehetséges. Mindezen a kényelmes helyzeten mindössze az tud rontani, ha nincs meg az ehhez az állapothoz szükséges koncertélmény. Ha viszont kegyes veled a fesztiválsors, annyi a program, hogy ilyesmi nem történhet meg veled. Ilyenkor valahogy sosem futsz bele olyasmibe, amitől menekülőre fognád a dolgot.

Fotó: Kálló Péter / Rockstar Photographers

A Sziget középső napja egyben a tomboló hőség napja is volt. Ilyen időjárási körülmények között a legjobban egy könnyed és hűsítő “koktél” esik a legjobban, amit tegnap a szemtelenül fiatal angol producer-dalszerzőtől, a Mura Masa néven dolgozó Alex Crossantól meg is kaptunk. Szintikből, dobokból és kütyükből összerakott emelvénye mögül mosolygott le ránk, miközben rendületlenül tolta abszolút jelen idejű, trapes urban rnb-jét, amiben egyetlen társa egy énekesnő volt, de másra, többre nem nagyon volt szükség.  Mura Masa szórakoztató tánczenei hibridje jó alapozásnak bizonyult, úgy esett, mint egy ölelés a fesztiváltól pusztán azért, mert ma is kimentünk, és érdeklődőek voltunk.

Mura MasaFotó: Kálló Péter / Rockstar Photographers

A diszkó után egy élesváltással egyszerre két koncerten találtuk magunkat. Előbb belenéztünk az indie popos német Roosevelt koncertjébe, ami profi, fülbemászó, szerethető, de teljességgel súlytalan és felejthető, majd az olasz I Hate My Village következett, akik afrobeatet mixelnek össze alterrockkal hallatlan precizitás és zenei tudás mentén. Nem könnyű popdalocskákat adnak elő, annál jó pár körrel bonyolultabb a dolog, viszont az egészet olyan elánnal és közvetlenséggel teszik, ami a befogadást alaposan megkönnyíti.

RooseveltFotó: Kálló Péter / Rockstar Photographers

Az I Hate My Village-ben egyáltalán nem volt semmi olaszos, hiába olaszok a zenekar tagjai, ellenben az őket követő másik olaszországi banda, a Coma Cose nagyon is az volt. Le sem tudták volna tagadni. És pont ez a jellemvonásuk dobta meg nagyon a zenéjüket, és ez a koncertjükkel sem volt másképp. A két vendégzenésszel (dobos és gitáros-szintis) kiegészült, alapvetően kéttagú Coma Cose hiphopot játszik, amit egyfelől különböző, manapság divatos zenei elemekkel (hol trappel, hol dubsteppel, hol vaskos funk bassline-okkal, hol meg szintipopos szintifüggönnyel) bolondítanak meg, másfelől pedig az olaszokra jellemző fülbemászó melodikussággal (ami hasonló a Jovanotti recepthez). És a CC zenéjének lényege épp ez utóbbi, ez az olaszos, mediterrán életigenlés, ami a koncertjük minden pillanata közben a színpad fölött lebegett, átitatta nemcsak a dalokat, de mindenkit, aki csak hallgatta, énekelte-dúdolta, táncolt rájuk. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a Szigeten található, szinte teljes olasz kontingens is ott tartózkodott a koncerten. A tömeg az első számtól kezdve kórusban harsogta a CC refrénjeit, de időnként annyira, hogy nem hallatszott az énekes hangja sem, amikor pedig vége lett az utolsó dalnak, és már pakolták le a színpadot, a közönség egy emberként maradt ott, és csak fújta és fújta teli torokból a záródal szövegét. Talán közhelyes lesz, amit mondok, de mégis szó szerinti: olyan volt a Coma Cose koncertje, mint magát az életet ünnepelni, de hát ez van, az olaszosság, mondhatni, kötelez.

Fotó: Kálló Péter / Rockstar Photographers

Egy ilyen erős élmény után nagyon nehéz átállni valami egészen másra, pláne úgy, hogy nincs a kettő között szünet, és még egyszer mondom: az előzőtől zeneileg-hangulatilag valami teljesen eltérőre. Ám ha ez a másik dolog épp a The National nevű amerikai zenekar, akkor nyert ügyünk van. Ahogy átérünk egyik színpadtól a másikhoz, és felcsendülnek az első hangok, és Matt Berninger énekes belesóhajt a mikrofonba, a varázs megteremtődik, egyből otthon vagyunk.

The NationalFotó: Kálló Péter / Rockstar Photographers

Ennek egyik legfőbb oka, hogy bár a National ízig-vérig amolyan szemüveges értelmiségi rock, mégsem az a sznob fajta, amit egy könyvtár zárt falai között, kizárólag könyvekből szerzett élményei alapján írt meg a szerző, és csak kevesen, a beavatottak értik, hanem az, amelyik inkább arról szól, hogy mi történik a művész úrral két könyvtár között, az utcán, vagyis az életben. A National zenéje is az életet sugározza, akárcsak az olaszoké, csak persze másképp és más eszközökkel éri azt el, de a végeredmény, az érzés, amit a legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy élni csodálatos, sőt a legnagyobb csoda, ugyanaz.

The NationalFotó: Kálló Péter / Rockstar Photographers

A legjobb koncerteket arról lehet felismerni, hogy azonnal beránt a zene, és visz magával, az ember elveszíti az időérzékét, sőt maga az idő fogalma semmivé válik, és csak azt érzi, hogy ennek így sose legyen vége, nem beszélve arról, hogy folyamatos a katarzis. A National pont ezt hozza. Hiába szomorú a zene, és hiába szembesít talán kényelmetlen dolgokkal, az egész mégis szépségre, őszinteségre és elsősorban reményre épül, ami pedig nem lehúz, hanem felemel. Így a lelked másfél órás kitartó megdolgozása is hitet és megerősödést hoz a végére, nem pedig kiüresedést.

The NationalFotó: Kálló Péter / Rockstar Photographers

A két, első osztályú koncertet egy órányi pihenő követte, mielőtt megtudnánk, mit is tud élőben napjaink egyik legnagyobb zenei tehetségeként elkönyvelt, brit dalszerző-producer-énekes, valamint multi-instrumentalista, James Blake. Bár kellett 2-3 szám, amíg a National-katarzis után áthangolta magát az ember a kölyökképű, harmincéves szerény zseni fellépésére, de aztán minden a helyére került. A Coma Cose meg a National mögé harmadikként beparkolva meg is lett James Blake-kel az aznap esti koncert mesterhármas. Blake elektronikus alterpopja sokféle anyagból összefércelt izgalmas zene. Szívet facsaró szépséges dallamok, amit maga a címszereplő adott elő fátyolos hangon, és amihez hol lecsupaszított, minimalista alig-zene párosult, hol meg nyers és harsány, ipari techno.

James BlakeFotó: Kálló Péter / Rockstar Photographers

A lassú kezdést pár szám után felpörgető James Blake (meg az őt tökéletesen kiszolgáló-kiegészítő, szenzációs dobosa és hasonlóan szenzációs gitáros-szintise) a kavargó elektronikus zenei őrület után a végére elsimult és elnyugodott, hogy ezt tegye velünk is. Szép jó éjszakát kívánt, és az ágyunkba küldött aludni, hogy aznap éjjel az életről, az életünkről álmodjunk valami szívfacsaróan szépet.

James BlakeFotó: Kálló Péter / Rockstar Photographers