Sziget 2. nap: a britek dicsőséges eljövetele

Az idei Sziget Fesztivál második napját az angol zenekarok uralták, nem véletlenül, a magyarok után a legtöbb jegyet az angol fesztiválozók vásárolták meg. Hozzájuk kötődik a tegnapi nap egyik legcukibb élménye is: többször is belefutottunk egy hetijegyes, négyfős társaságba, két angol házaspárba, akik lazán 60-on felüliek voltak, de úgy táncoltak és énekeltek, mintha otthon hagytak volna legalább 40 évet az életkorukból, és amikor a Franz Ferdinand koncerten a tömeg kellős közepén spontán pogó alakult ki, az egyikük még lökdösődni-ugrálni is beállt. Ha rájuk nézett az ember, az első gondolata az volt: ő is így akar megöregedni. Ugyanakkor meg nem is fura, ha kicsit is belegondolunk. Az angoloknál hagyománya van a popzene iránti rajongásnak és a koncertre járásnak, és a lelkesedés nem szűnik meg – nem hogy 30, de még 60 fölött sem. Persze ehhez folyamatosan remek zenékre is szükség van, de az angolok abban biztosan nem szenvednek hiányt. 

A sort tegnap a már említett Franz Ferdinand nyitotta, akik a csúcson ugyan már túl vannak, de azért még készítenek lemezeket, nem is rosszakat, amikor pedig kisétálnak a színpadra, akkor majdhogynem felrobban a világ. A Franz Ferdinand még mindig az egyik legjobb koncertzenekar, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy óriási tömeg volt rájuk kíváncsi annak ellenére, hogy ezúttal egész korán álltak a Nagyszínpadra, övék volt a második, késő délutáni koncert (háromnegyed 6-kor kezdtek), és akkor még az időjárás is paráztatott, úgy tűnt, hogy a nyakunkba szakad a vihar. De az Alex Kapranos (a Poniklo Imre-hasonmásverseny egyértelmű győztese) vezette skót zenekar pörgős-pattogós, energikus zenéje másfél óra alatt tova zavarta az esőt, az égszakadás így elmaradt, helyette pedig maradt a jól eső érzés: a britpop még mindig nem halott, hanem nagyon is életerős, és szemmel láthatóan még élvezi is.

Ez sütött Richard Ashcroft koncertjéből is, aki a csimpánzokat kutató környezetvédő, a rettentően bájos és legalább ennyire okos Jane Goodall rövid beszédét követően lépett a színpadra.

Ashcroft sok embernek nem szimpatikus, talán azért mert azzal a nagyképű karakterrel azonosítják elsősorban, amelyik a Bitter Sweet Symphony-ban megy az utcán, és mindenkit félrelök, aki csak az útjába kerül. Miközben Ashcroft – legalábbis ezen az estén – egy nagyon szimpatikus, közvetlen ember, aki tegnap este remek zenekara élén ott folytatta, ahol a Franz Ferdinand abbahagyta: erős koncertet adott, és nemcsak a szóló korszaka, hanem a Verve-vel közös lemezek legfontosabb dalait is előadta. Igazi fesztiválos best of koncertet láttunk tőle. 

Két jó koncert után az ember azt gondolná, hogy akkor a harmadik is az lesz, de a The 1975, annak ellenére, hogy rájuk is rengetegen voltak kíváncsiak és nagy sikerük is volt, egy se íze, se bűze zenekar, akiknél nem sok minden történik a színpadon, meg a zenében sem, nem véletlenül lett a tegnap esti fellépésük legnagyobb szenzációja az, hogy az énekes nekifutásból beugrott a színpadról a közönség közé.

Na de persze azért lelkesen és profin nyomják ők is ezt a semmit, és a színpadkép sem volt rossz, de nagyjából annyi nyomot hagy az emberben a The 1975, mint az időjárás- és vízállásjelentés. 

És akkor még nem is sejtettük, hogy a lényeg még csak most következik. A szintipopos Chvrches már az első, három évvel ezelőtti szigetes koncertjén sem volt rossz, de a tegnap esti buli még jobban sikerült, és így az este nagy nyertesei mégiscsak ők voltak. Az ezúttal egy dobossal kiegészült zenekar nemcsak szimpatikus társaság, de olyan bulit csaptak az A38 sátorban, hogy szinte kézzelfogható volt a közönség öröme, és rögtön az első számtól kezdve nem fogyott ki a lendület. Se a színpadon, se a nézőtéren. Mert hát, igen, ilyen egy első osztályú, jó koncert, amikor zenekar és közönség szinte egybeolvad és együtt lélegzik, együtt él. Akárcsak a Franz Ferdinand, úgy a Chvrches is a skóciai Glasgowból érkezett hozzánk, és nagyon remélem, hogy még jönnek, mert pont az a zenekar, amit zenei ízléstől függetlenül minden barátomnak és ellenségemnek is jó szívvel csak ajánlani tudok. 

A Chvrches által igen magasra pakolt lécet aztán a Londonból érkezett egyszemélyes Elderbrook nem tudta megugrani. Kellemesen fülbemászó deep house-os popdalai aranyosak és szerethetők, de ennél nem többek, és hiába nyomta szuperlelkesen a billentyűket, azt az áhítatot, amit a skótok a sátorba varázsoltak, ő már nem tudta ugyanúgy hozni. Persze azért ő sem volt rossz, volt itt is öröm, pazar hangulat meg tánc, de csúcspillanat egy sem, és amikor vége lett, szinte azonnal ki is ment az ember fejéből. És itt véget is ért az angol nap a Szigeten, az irányt a Colosseum felé vettük, ahol a német Margaret Dygas, majd az amerikai Ryan Elliott pakolta a zordabbnál zordabb, sötét technopumpákat. 

A második nap élményei közé tartozik még az is, hogy az Európa színpadon fellépett az amerikai Algiers, akik nem először jártak Budapesten, és ha nem a Franz Ferdinanddal egyszerre van a koncertjük, most biztosan értük rajongtunk volna a cikk első felében. A legnagyobb bulira viszont két nagyszínpados koncert között bukkantunk rá a Borfaluban álló Tribute színpadon, ahol egy remek zenekar ABBA számokat játszott, de úgy, hogy még az asztalokon is táncoltak a fiatalok, miközben fennhangon énekelték a svédek klasszikus dalait, és nem csak a legismertebb dalokat. Hogy ez most azért volt így, mert az ABBA és/vagy a retró halhatatlan, azt mindenki döntse el maga.

A britek jöttek, láttak és még ha voltak is haloványabb pontjai a napnak, végeredményben győztek. De nem is vártunk tőlük mást, hozták a papírformát. A tegnapihoz képest a mai zeneileg szellősebb napot hoz, a Nagyszínpadon mindenképp, ahol a szemérmetlen popzenéé lesz a főszerep, úgyhogy aki a csütörtökihez hasonló izgalmakat keresi, másik színpad közelében tegye.