A 19. század végi fotókat nézegetve mintha egy idegen városban járnánk: a szemfülesek talán egy-két ismerős épületet találnak a fotókon, amelyek hírmondók maradtak az egykori barokk és klasszicista pesti Belvárosból, minden más nyomtalanul eltűnt. A bontás már a kortársakat is megosztotta, sokan siratták a patrícius polgárság világának végleges és könyörtelen eltörlését, míg mások ujjongva köszöntötték a helyükre épülő – a modernitás és haladás vívmányait szimbolizáló – új Belvárost. Keserédes visszaemlékezés a Fortepan segítségével egy mára már szinte nyomtalanul eltűnt városrészre, amelynek bontása 125 évvel ezelőtt indult meg.
Bármennyire is kerülnénk a kliséket, Klösz György 1800-as évek végén készült képeit nézegetve csak arra tudunk gondolni, hogy ha valami csoda folytán időutazással visszakerülnénk a 19. század végi pesti Belváros utcáira, eléggé el lennénk veszve.
A mai belváros a pesti oldal legrégebb óta lakott területe, a Kiskörúton – ami az egykori, elbontott városfal vonalát követi – belül fekvő rész városias kiépülése a török hódoltság kora után indult meg.
A fejlődés ekkor még elég lassú ütemben zajlott, a 18. század elején is alig pár ezren laktak itt, és csak elvétve találtunk volna nagyobb kőépületet vagy elegánsabb lakóházat. A lakosságszám növekedése a betelepülő rác, görög és főként német kereskedőknek volt köszönhető; a németajkú polgárság túlsúlya egészen a 19-20. századi átépítésekig megmaradt.
„Az öreg házakkal, terekkel együtt tehát eltűnt egy világ, a régi, a legpatríciusabb polgárság is. Hálósipkás, konzervatív életmódjával ugyanúgy kiöregedett ebből a szenvedélyesen fiatalodó városból, mint boltíves, komfortnélküli szobái, macskaköves, intim terei” – írja róluk Krúdy GyulaAz aranybányában.
Ha ma elkezdenénk keresni az általuk épített, nagyrészt egy-, legfeljebb két emeletes, főként barokk házacskákat, hűlt helyüket találnánk. A világi barokk építészetnek tényleg alig van nyoma: a Petőfi Irodalmi Múzeumnak otthont adó Károlyi-palotát átépítették, egyedül egy aprócska ház maradt hírmondónak. Mélyen az utcaszint alatti bejáratával, okkersárga falaival szerényen meghúzódik a három-ötemeletes óriások között: a Piarista utca 2. alatt álló házban ma a Százéves Étterem működik. Illetve a Vitkovics Mihály utcában találunk még egy hasonlóan színes házacskát.
Ezért is elképesztő ezeket a fotókat nézegetni, mert bár a terek, épületek 90%-a megsemmisült, a maradék pár ismerős torony, utcasarok alapján, ha figyelmesek vagyunk, mégis be tudjuk azonosítani, hogy merre járhatunk.
De hogy miért is kellett elbontani az óvárost? Az 1893. évi XIV. törvénycikk rendelte el a két új Duna-híd építését, amelyeket ma a Szabadság és az Erzsébet hídként ismerünk. Ez utóbbinak az építése az, ami felbolygatta az évszázadok alatt kialakult városszerkezetet. 1894 nyarától kezdve pár év alatt rohamtempóban elbontották a régi városrészt, és felépült a helyén egy bérpalotákból, széles sétáló és sugárutakból álló, akkori standardok szerint abszolút modern környék.
A bontás során megszűntek az olyan kis terek, mint a Kígyó, Sebestyén, Rózsa vagy Hal tér, és összesen 120 házat romboltak le, párat átépítettek. A régi Pest rohamtempóban alakult át: az Erzsébet híd építésekor letarolták a régi, kis terek szabdalta zegzugos városmagot, hogy felépüljenek a Ferenciek tere környékének hatalmas bérpalotái, mint a Klotild paloták, a Párisi udvar vagy a Királyi bérpalota.
Nem kegyelmeztek a régi Városházának sem, se a Kúria épületének, ahogy a Ferenciek téri templommal szemben álló, a híres nyomdának is helyet adó Athaneum épületét is elbontották.
Ha szuperizgalmas térképeken szeretnénk böngészni az alakuló várost, itt megtehetjük. Ha pedig a régi Pest egy szeletét szeretnénk látni még élőben, akkor bizony ki kell utaznunk Óbudára: a Kiscelli Múzeumban még őrzik azokat a sokszor furcsa, régi színes cégéreket, amik a régi utcákat tarkították.
