Budapest

„Akkor működünk jól, ha megszületik az összefonódás a közönség és zenekar között” – 10 éves a Szabó Balázs Bandája

Szabó Balázs hegedül, gitározik, baglamán is játszik, versnek beillő szövegeket ír, énekel, táncházat szervez, pajzán meséket mesél, kosárlabda-bajnokságon vesz részt. Gyerekkorában többek között hegymászónak készült, de helyette inkább elkezdett zenélni. Ennek köszönhető, hogy 10 éve megalakult a Szabó Balázs Bandája, ami őszinte és mély szövegeivel, népzenei hangulatával egy teljesen új műfajt és hangulatot hozott a magyar zenébe. Pénteken a Budapest Parkban ünneplik a jubileumot, de még ezt megelőzve beszélgettünk a saját életében is kerek évfordulós zenésszel.

WLB: A 10 éves szülinap egy jó alkalom a visszatekintésre, számvetésre. Számodra mik voltak a legmeghatározóbb pillanatok?

 

Szabó Balázs: Ami azonnal eszembe jut az az, hogyan kezdődött az egész. Amikor vége lett a Suhancosnak, tele voltam félelmekkel: egyszerre láttam, ahogy a Szabó Balázs Bandája megmarad hobbizenekarnak és ott ragad Kecskeméten, meg bennem volt az álmodozó kölykös én is, hogy bármi lehet ebből. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor átléptem a saját félelmeimen és azt mondtam, neki kell fogni. Meghatározó volt, amikor megalakult az első felállás és kezet fogtunk egymással. Szintén eszembe jut az első bejátszókoncertünk Lajosmizsén és az első hivatalos, nyilvános bemutatkozó koncertünk az A38-on – szép és felemelő érzés volt ott muzsikálni. Az is egy kedves emlék, amikor ültünk a zenekarral a kocsiban és váratlanul leadták a rádióban az egyik dalunkat. Még aznap összegyűltünk a kecskeméti belvárosban és hajnalig nyüzsögtünk az öröme fölött. És ezek még csak a kezdetek, sok az emlékezetes pillanat.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

 

WLB: Melyik a legemlékezetesebb koncert számodra?

 

Sz. B.: A millió koncertből és helyszínből nehéz párat kiemelni, mert ahogy kimondok egyet, hogy például játszottunk a Balaton közepén egy kompon, akkor már jön is a következő emlék az első erdélyi koncertről Csíkszeredában, de közben már integet egy újabb régi történet arról, amikor igazi naplementés koncertet adtunk az alsóbogáti kastély tetején. Szóval szinte végeláthatatlan a sor, szerencsések vagyunk, hogy ennyi különös és szép kalandban lehetett már eddig is részünk, határon innen és határon túl is.

 

WLB: Hogyan viszonyul a külföldi közönség hozzátok? Nem tartasz tőle, hogy ha nem értik a gyönyörű szövegeket, kevesebbet kapnak a daloktól?

 

Sz. B.: Sosem ijedtem meg ettől, talán azért, mert kicsit magamból indulok ki: ha látok egy afrikai vagy távol-keleti zenekart, olyan jó érzés hallani, ahogy az anyanyelvükön énekelnek, kommunikálnak. Így szerintem sok izgalom marad a dalban. Bízom benne, hogy a külföldiek is érzik nálunk, hogy a dalunk szól valamiről, hogy több síkja van, és remélem számukra is áthatja a zenénket a magyar muzsikának a sajátsága az illata, fűszerezése.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: Angolul énekeltél már?

 

Sz. B.: Nem, de külföldi vendéget hívtunk már meg – a belga Julie Renst, aki a Hétköznapi című számban énekel franciául egy betétet. Sanzont hallottam bele a dalba, és innen jött az ötlet. Egy-két évre rá felénekeltem az egészet franciául, úgy, hogy nem beszélem a nyelvet. Sejthetitek, mekkora kaland volt. Egy izgalmas délután, ahol a többiek jókat kacarásztak odakinn, míg én benn a süket szobában randalíroztam a szöveggel. De ez az egész inkább csak a meglepetés és móka kedvéért volt, Lackfi János csinált francia irodalmi fordítást a szövegből. Nem igazán gondolkodunk angol szövegekben, az anyanyelvünk körül forog az alkotói életünk.

 

WLB: Szabadtéren, kiskocsmában, nagyszínpadon – hol mozogsz otthonosabban?

 

Sz. B.: Én már több mint 20 éve ülök le kiskocsmák sarkában egy szál akusztikus gitárral; nagyon piciben kezdtem, sokat utcazenéltem, így jártam be helyeket Európában. Talán emiatt is egy kicsivel otthonosabban mozgok a pici klubos világban, hisz jobban jellemezte az életemet. De azóta sokat játszottunk nagy színpadokon és fesztiválokon, megtapasztalhattam, milyen érzés a csillagos ég alatt, több ezer ember előtt muzsikálni. Nagyon szeretem mindkettőt, de a nagyobb színpadokon azért nehezebb megteremteni azt a bensőséges hangulatot, amit mi képviselünk; mi akkor működünk jól, ha megszületik az összefonódás a közönség és zenekar között, ha át tudjuk hidalni a színpad okozta korlátokat.

 

A színpadi jelenlétem is valószínűleg ezért sem a tapsoltatásra épül vagy a nagy tömegeket megmozgató csínyekre, mert hiszek abban, hogy a zene a legfontosabb egy koncerten, és ha elég jól játszunk, az karon ragadja a közönséget. Mindig az adott előadás a legfontosabb, és remélem, megmarad ez a kettősség a zenekar életében és továbbra is mehetünk kisvárosokba, klubbokba, hangversenytermekbe, színházakba és fesztiválokra is.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: Több év kihagyás után, tavaly jelent meg a Rajtad felejtett szavaim, majd nem sokkal később a Hasonlatok. Éreztél bármilyen nyomást, megfelelési vágyat a lemezek készítése közben?

 

Sz. B.: A Rajtad felejtett szavaim a maga módján kísérletező. Nem bújtunk ki ugyan a bőrünkből, de behoztunk új hangszereket, és a dalok stílusában picit pimaszabbul elrugaszkodtunk. Bejött a kávéházi sanzonos beütés, de néhol egy kicsit rockosabb is lett a történet. Úgy érzem, méltó folytatás tudott lenni, számunkra ez egy nagyon kedves album a sorban. Boldog vagyok, hogy nem ült rá a félelem és aggodalom, hogy sokkal jobbat kell írni az előzőnél. Mindig is a legfontosabb, hogy hitelesnek érezzem, és ezt is annak érzem: pont ugyanannyit írtam éjszakánként, ugyanannyit álmodoztam róla, ugyanannyi ötletet szuszakoltunk bele, mint a többi lemezbe. Úgy érzem ugyanazzal a lelkiismeretességgel álltunk neki, mint az elmúlt években bármelyik albumhoz. Az év második felében pedig megjelent a tizenegy Radnóti-verset tartalmazó koncertalbumunk (Hasonlatok – szerk.), amit a Kiscelli Múzeum templomterében vettünk fel Ezzel a verses, irodalmi oldalát is újra meg tudtuk mutatni a zenekarnak.

 

WLB: Radnóti nagy szerelem?

 

Sz. B.: Sok nagy szerelem van, Radnóti az egyik. Pilinszkyt is nagyon szeretem, sokkal előbb volt például Pilinszky estünk, mint Radnóti. De Grecsó Krisztián verseit és egy erdélyi író művét is elővettük már az évek alatt. Jó dolog felhívni az olvasásra és a versekre a figyelmet. A Bájolót húsz éve zenésítettem meg, onnan indult ez az egyoldalú cinkosság Radnótival – ő nem tudom, mit szólna hozzá. De az ő és Pilinszky verseiből is sok megzenésítés van még a fiókban, szóval bizonyosan lesz folytatása is ennek a kalandnak.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: Hogy kerültél kapcsolatba a népzenével?

 

Sz. B.: Klasszikus értelemben véve nem volt népzenei előéletem, bár anyukám sokat énekelt nekünk, óvónő volt. Ami egyértelműen meghatározó momentum volt a népzenével való kapcsolatomban, az 22 évesen, egy filmes tábor estéje, amikor is népzenészek jöttek muzsikálni. Annyira mellbe vágott, ahogy elkezdtek kipakolni, hangolni, és rázendítettek a diófa alatt, hogy azon a napon megfertőződtem. Elkezdtem eljárni táncházakba és ez a színes világ, mint egy szőnyeg elkezdett kigurulni előttem.

 

Sok évig nem mertem hozzányúlni a hegedűhöz, aztán mégis erőt vettem magamon, gondoltam, ha a Boci, boci tarka lesz belőle, akkor is megéri. Ezért sem képzett a hegedűjátékom, soha sem iskolában tanultam, hanem barátoktól, nagy öregektől, táncházakból lestem, merítettem. A mai napig kihívás. De nem a hegedű az egyetlen, amin magamtól kezdtem el megtanulni játszani az évek alatt, csak idővel meg kellett húzni a határokat. Ma már kevesebb hangszeren játszom és gyakorlok, így aztán rengeteg régi hangszer pihen otthon. Legutóbb a török baglamát poroltam le a lemez kedvéért.

 

WLB: Mennyire fogadják be a budapestiek ezt a stílust?

 

Sz. B.: Biztosan nem látom át. Az én szememben hullámzó. Folyamatosan változik az évek alatt. Mindig is harcoltam azért – a táncházakkal és a saját muzsikával is –, hogy megmutassuk, miért tartjuk izgalmasnak ezt a keverék műfajt. Néha nehéz bevonni az embereket,és elhitetni velük, hogy táncházba járni jó, hogy élő zenét hallgatni öröm, és érdemes rá időt és energiát áldozni. Mert ez egy izgalmas, kreatív közösség, nemcsak a muzsikusok, de azok is, akik ilyen koncertekre, táncházakba járnak, mulatni, hallgatózni, táncolni.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: A Budapest Parkos koncertre mivel készültök?

 

Sz. B.: Nem szeretném ellőni a meglepetéseket, de azt elmondhatom, hogy szeretnénk méltóképp megünnepelni ezt a 10 évet, és szeretnénk, hogy különleges legyen. Persze nem csak ez a koncert, hanem az egész év. Idén Budapesten ez lesz az első nagy születésnapi pillanatunk, majdnem fél év kihagyás után játszunk újra a fővárosban. Ami biztosan rendhagyóvá teszi még a parkos koncertet, az az, hogy az egy színpadra eső „Szabók” száma rendkívüli méreteket ölt, hiszen a Szabó Benedek és a Galaxisok lesz a vendégünk. Sosem játszottunk még velük, de nagyon szeretjük őket és amit csinálnak. És ami remélhetőleg még ráteszi a koronát az estre, hogy az ösztönzésünkre először lesz a Parkban hajnalig tartó táncház.

 

WLB: Ti is fogtok táncolni?

 

Sz. B.: Ígérhetem, hogy igen. Ott leszünk végig, én muzsikálni is fogok a táncházban. Nagyon várom! Mindig egy kockacukor az est végén, amikor eljutunk oda, hogy elkezdődhet számunkra is a tánc. Vidéken már volt hasonló, de pont így, ilyen méretekkel, a csillagos ég alatt még nem. A Tázló és a Budapest Mezőség Band fogja húzni a talpalá valót, és többek között Berecz István is tanít majd sok-sok lépést mindazoknak, akik most szeretnék először kipróbálni magukat egy ilyen forgatagban. Aki távol marad, szerintem csak igazoltan teheti, aki viszont kíváncsi, nyitott kapukat talál.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: Számíthatunk még izgalmakra az év hátralevő részében?

 

Sz. B.: Most több kalandos koncerttel is készülünk, és azokat rendhagyóra szeretnénk (vagy a helyszín, vagy a meghívott vendégek miatt). Együtt koncertezünk majd például a Modern Art Orchestrával Kapolcson, de lesz az Erkel Színházban egy csendesülős estünk is novemberben. Reméljük, sok szép energiával forog végig az év, és lesz majd még második, harmadik, sokadik tízes is utána.

 

WLB: Ha épp nem zenélsz, mivel szereted eltölteni az időd? Van kedvenc helyed Budapesten?

 

Sz. B.: Sokat járom a várost, játszom például a budapesti városi kosárlabda-bajnokságban, és néha sűrűbben, néha ritkábban, de biciklivel is próbálom meghódítani az utcáit. Öt-hat éve élek itt, és még mindig kicsit idegennek érzem magam, de azért már sokkal bensőségesebb a viszony. Jó belekóstolni a budapesti forgatagba, része vagyok a hűvösvölgyi villamosjáratnak, a 4-6 zsúfolt ágának, a Duna-parti csöndeknek és örülök, hogy ezt is láthatom. Különleges a városban, hogy szinte minden kerületben van ismerős, barát, sokan ismerjük egymást. Budapest színes forgatag, jó itt írni, alkotni.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: Van olyan kérdés, amit még nem tettek fel neked, pedig szívesen megválaszolnál?

 

Sz. B.: Mi lennél, ha nem zenével foglalkoznál? Millió gyerekkori álmom volt, de szívesen lennék hosszútávfutó és vennék részt maratonokon a világ minden részén. Vagy hegymászó. De akár lehetnék az első hosszútávfutó, aki futás közben énekel és hegedül (nevet – a szerk.).

 

 

A Szabó Balázs Bandája június 7-én lép fel a Budapest Parkban, a koncertre jegyeket ITT találtok.

 

A cikk megjelenését a Budapest Park támogatta.