A Fortepan elég könnyen függővé tesz: megnyitjuk, és aztán csak az tűnik fel, hogy már órák óta nézegetjük a képeket, keressük a különböző számunkra fontos helyszíneket, történeteket, emlékeket rajta.

A fotók minden aprólékos leírásnál pontosabban adják vissza a hétköznapi pillanatokat, vagy a tankönyvi anyaggá vált történelmi események emberi oldalát, és a gyűjteményt nézegetve egészen biztos, hogy mindenki talál olyan képet, amit a magáénak érezhet, ami valami miatt szíven találja.  A lassan tíz évvel ezelőtt indult Fortepan mára 110 000 fotót gyűjtött össze,  amiket böngészhetünk a megújult oldalukon, készül a tízkötetes tematikus kiadvány, bolyonghatunk a városban a ForteGo appal, és most végre egy kiállítás keretében is elmerülhetünk az elmúlt több mint száz év kollektív emlékeiben.

A Fortepan egyre növekvő fotógyűjteményét mi is évek óta “pörgetjük” változatlan lelkesedéssel, legyen szó régi korok esküvőiről, szeptemberi iskolakezdésről, rakétamászókás játszóterekről, a nyári kánikulák legforróbb pillanatairól vagy éppen az eltűnő városrészek, mint a Tabán vagy Óbuda megidézéséről.

Ahányszor megnyitjuk, biztos, hogy valami kincsre találunk, egy olyan helyszínre, pillanatra, amit és ahogy még nem láttuk a város és az ország történetét.

Hiszen ki ne szeretne régi képeket bogarászni? A dédszülők vonásaiban felismerni a sajátját, az ismerős városi tereknél keresni a megmaradt hasonlóságokat, látni, hogyan ünnepeltek évtizedekkel ezelőtt, vagy épp rádöbbenni, mi minden tűnt el, mennyi minden változott meg a lakóhelyén.

A Fortepan digitális gyűjteményt két középiskolai osztálytárs, Tamási Miklós és Szepessy Ákos kezdték el gyűjteni még az 1980-as években. Az oldalt  2010-ben indították el, akkor még csak 5000 digitalizált fotóval. Ebből a mára már hatalmasra nőtt gyűjteményből állítottak most ki közel 350 darabot a Nemzeti Galériában.

Mintha egy hatalmas családi fotóalbumba csöppennénk, a gyerek- és ifjúkoron át a felnőtt évekig és az időskorig követhetjük nyomon az élet alakulását. A fotóriportok, elkapott családi pillanatok mögött felsejlik az egész huszadik század történelme.

A képek mellett a kiállítás izgalmas része az a 16 installációként megjelenített történet is, ahol a fotókhoz ismert személyes sorsok, életutak is tartoznak, és ennek tárgyi emlékei is megjelennek: például a II. világháború frontját megjárt Leica kamera, a Sztálin-szobor füle, a szibériai fogolytáborban készített előhívó tálca vagy épp Urbán Tamás részletes fotónaplói.

A "száz év Instagram feedje"-érzésünk pedig azoknál az összeállításoknál tetőzik, ahol az ugyanazzal a hasteggel ellátott (például "kirándulás", "ünnepek") fotók vannak egyetlen nagy tablóban egymás mellé állítva. 

Azt pedig, hogy mennyire rólunk is szól , hogy mit jelent igazán az, hogy közös és szabadon hozzáférhető a gyűjtemény, akkor érezzük meg igazán, amikor elolvassuk azokat az olvasói leveleket, amelyeket a nagyszülőket, rokonokat, nyaralókat, vagy éppen saját magukat felismerve írtak az olvasók,  visszanyerve így egy rég elveszettnek hitt pillanatot és emléket.

A gyűjteményt önkéntesek építik és menedzselik. A közös összefogás legszebb példája az volt, amikor az UVATERV több ezer negatívját kellett megmenteni egy tűzeset után. A helyszínek, személyes események azonosítása is közösségi munkával történik, bárki a részévé válhat. És ki tudja, mikor jön szembe egy olyan fotó, ahol mi is ismerős helyekre vagy arcokra bukkanhatunk.