Élmény

„Egy blöffcirkuszban élünk, ahol mindenki felülblöfföli a másikat” – fiatal női írókkal interjúztunk

Fotó : Polyák Attila / We Love Budapest
Csepelyi Adrienn, Donáth Mirjam, Mécs Anna, Hadik, könyv, irodalom, kortárs irodalom, Margó, olvasás

2019-ben valóban cirkuszi mutatvány, ha valaki nő és ír? Az anyaság mennyiben befolyásolja egy író karrierjét? Többek között ezekről beszélgettünk a Hadik Brunch-on Csepelyi Adrienn-nel, Donáth Mirjammal és Mécs Annával.

A beszélgetésen a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és a Margó-díj alapítója, Valuska László is részt vett, a Margó-díj tíz versenyzője közé pedig mindhárom szerző bekerült.

 

We Love Budapest: Laci, első körben téged kérdezlek: miért volt fontos neked ez a három könyv?

 

Valuska László: Ezt a három könyvet valahogy az idegenség kapcsolta össze számomra. A Belemenés megmutatta, hogyan lehet egy hagyományosan férfi közegben nőként, vagyis teljesen idegenként, szinte behatolóként beszélni a fociról, hogyan lehet megmutatni és elfogadtatni az előítéletek ellenére a nézőpontodat, és hogyan tudsz hangot adni nemcsak magadnak, hanem általánosságban a nőknek. A Gyerekzár novellái különbözőképpen közelítenek a családhoz, ami nekem is elég bonyolultan adott, de az abban megjelenő távolságok és kapcsolatok sokat segítettek a saját történeteim megértésében is.

 

Mások álma a távolság, a kultúraközöttiség, a kapcsolatok és a New York-i magára utaltság miatt volt nyomasztóan érdekes. Donáth Mirjam könyve abba a társadalmi közegbe érkezett meg, amikor a legnagyobb probléma számunkra, hogy minden fiatal külföldre megy a jobb vagy nyugodtabb élet reményében. Bizonyos értelemben a Mások álma mítoszrombolás, amennyiben azt mutatja meg, hogy az amerikai álommal szemben lehet Budapestet választani. Plusz megjegyzésként álljon itt: az egyetem előtt, ha megkértek, hogy soroljam fel a kedvenc szerzőimet, akkor azok férfiak voltak. Ebben semmi szándékos nem volt, de meglepett, hogy főleg férfiakat olvastam, és ez később fontos kérdéssé vált: hogyan lehet ezt a hagyományt lerombolni, hogyan lehet megmutatni a nőket, hogyan érthetem jobban a női tapasztalást vagy nézőpontot.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: Érzitek ezt a saját bőrötökön?

 

Csepelyi Adrienn: Amikor elkezdtük tervezni a kiadóban a Belemenés borítóját és a fülszövegét, meg akartam akadályozni, hogy a férfi futballírók női utánzójának bélyegezzenek, és nem szerettem volna tűsarkú cipőt és focilabdát a borítóra. Pár nappal a megjelenés után egy újságíró kolléga bement recenziós példányokért a kiadóba, és a Belemenés láttán csak azt mondta, hogy nahát a Csepelyi Adri könyvet írt a fociról? Biztos a férje segített neki. Ezután megértette a kiadó, hogy min paráztam ennyire. Nőként mínusz kettőről indulunk az irodalomban, én mínusz háromról, mert focival foglalkozom.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

Mécs Anna: Sokszor már maga a kérdésfelvetés is zavar, hiszen olyan, mintha egy könyvet író nő olyan cirkuszi látványosság lenne, mint egy bicikliző majom. Persze tudom, hogy ma ez még téma, ezért ha feltesznek egy kérdést ezzel kapcsolatban, akkor igyekszem nem belefeszülni, és visszakérdezni, hogy tényleg olyan meglepő 2019-ben, hogy egy nő ír? Annak nagyon örülök, hogy ahhoz a generációhoz tartozom, ahol a Margó-díj top 10-es listájában öt férfi és öt nő szerepelt, és nagyon remélem, hogy nem volt semmiféle kvóta, hanem a könyvek diktálták ezt a számot. Azt érzem, hogy nagy átalakulásban van az irodalmi kánon, és talán ha tíz év múlva megnézzük az irodalmi középgenerációt, akkor már nem csak Tompa Andrea lesz egyedüli nőként például a Libri-díj rövidlistáján.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

Donáth Mirjam: Az én definícióm szerint író az, aki ír. Így jelenleg maximum írócska vagyok. Miután megszülettek a gyerekeim, hihetetlen mennyiségű élményanyagot kaptam magamról és az életről, tehát elkerülhetetlenül jobb íróvá teszi az embert az anyaság, miközben a gyerekek épp attól veszik el az időt, hogy mindezt az élményanyagot meg is tudjam írni. Az íráshoz elengedhetetlen a magány. Jane Austen korában az átlagéletkor ötven év volt. Austen 41 évesen halt meg, az első regényét (Értelem és érzelem) 36 éves korában adták ki. Soha nem ment férjhez, nem volt gyereke. Charlotte Bronte 31 éves, amikor kiadják A lowoodi árvát, nem szült gyermeket. Ahogy Virginia Woolf, Szabó Magda vagy Nemes Nagy Ágnes sem. Sok példa van egygyermekes anya-írókra, írónőkre, akik relatíve későn kezdenek jelentős műveket írni, amikor elsősorban már nem anyáknak kell lenniük, de olyanokra is, akiknek az anyaság az örök múzsa. Ez a kérdés fontos csavar a mi életünkben.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: Mindhármatoknál nagyon erős az a szorongás, hogy érdekel-e bárkit is az, amit írtok. Anna, te a magyar szak mellett többek között ezért választottad anno a matematikát is. Ez elmúlik valamikor, vagy mindig megmarad ez a belső feszültség?

 

Mécs Anna: Nagyon erősen bennem volt, hogy valami olyat csináljak, ami mindenki számára elismerésre méltó, és a tudomány számomra valami ilyesmit testesített meg. Féltem, hogy ha érzelmekkel foglalkozom és nagyon emberi dolgokat írok meg lányként, akkor majd én leszek a csaj, aki vekeng a szövegekben. Sok visszajelzés alapján azt éreztem, hogy ezek a történetek – amelyek nagyon hétköznapi emberi kapcsolatokról szólnak – érdeklik az embereket, szóval nem kell atomreaktorokat működtetni ahhoz, hogy érdekes legyen másoknak, amit csinálok. Úgy érzem, hogy sokan hasonlóan azt hiszik, hogy „blöffölniük” kell egy nagyon bonyolult és érthetetlen burkot maguk köré, amitől nagyon fontosnak és okosnak tűnnek. Egy blöffcirkuszban élünk, ahol mindenki felülblöfföli a másikat, de valójában a blöffök alatt ugyanazok a vacogó kisegerek vagyunk, akiket a legjobban mégis az foglalkoztat, hogy milyen a viszonyuk az anyukájukkal, vagy hogy miben hisznek. Megnyugtató volt, hogy ilyen egészen alapvető dolgokról is lehet beszélni.

 

Donáth Mirjam: Mindenki, akinek hivatása van, egy ponton túl elengedi, hogy a nagyvilág mit gondol arról, amit csinál, hiszen hajtja előre valami tűz. Amikor ez a könyv született, fel sem merült bennem, hogy mit fognak hozzá szólni, hanem kiömlött belőlem, aminek ki kellett.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: Adri és Mirjam, ti a saját történeteteket írtátok meg, Anna te egy kicsit eltávolodtál, és fikciós novellákat írtál. Mennyire volt egyértelmű már az elején a szemszög?

 

Csepelyi Adrienn: Nekem a legelejétől egyértelmű volt, hogy nem szeretném másképp átadni ezt a történetet, mert nagyon személyes. A magyar sportújságírásnál hímsovinisztább közeget nem nagyon ismerek. Ezzel a könyvvel azt is helyre kellett raknom magamban, hogy hogyan lehet evickélni ebben a közegben. Az utóbbi évtizedben folyamatos bizonyítási vágy volt bennem, hogy nemcsak a Beckham feneke, hanem maga a foci érdekel. Kimerítő, hogy folyton úgy szemlélnek, mint valami egzotikus rovart.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

Mécs Anna: Én a saját erőmet akartam megmutatni – azt, hogy mire vagyok képes. A családomban sok a közéleti figura, ezért mindig nagyon fontos volt nekem, hogy saját jogomon ismerjenek el, ne az ő farvizükön legyek sikeres.

 

WLB: A Gyerekzárban 24 novella van. Ezek ujjgyakorlatok, amikből egyszer regény születhet, vagy izgalmat adott az a játék, hogy több szereplő bőrébe bújhattál?

 

Mécs Anna: Az irodalmi köztudatban és az olvasók fejében is él még az a nézet, hogy a regény a fő műfaj, a csúcs, ahova el lehet jutni. Az elmúlt egy-másfél évben próbálkoztam is egy-két kisregénytémával, de egyelőre félretettem ezeket, mert novellás még az agyam, ezek a történetek piciben ütnek nagyon. De valószínűleg az elköteleződéssel való kapcsolatomat is mutatja ez. Egy rövidebb történet mellett sokkal könnyebben elköteleződöm, mert tudom, hogy belátható időn belül vége lesz, míg, ha egy regényhez választok témát, akkor ki kell bírni a maratont, amiben nincsenek részsikerek, és a közepén elfogyhat a szuflád, és úgy érezheted, hogy hülyeség volt elindulni.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: Adrienn, te a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Penyige községből költöztél Budapestre. Emlékszel még arra, hogy mit tarottál a legkülönlegesebbnek a fővárosban?

 

Csepelyi Adrienn: Állandóan elfáradtam, mire elértem valahová, mivel egyáltalán nem voltam hozzászokva ekkora távolságokhoz. Az első lakás, ahol laktam, a Pók utcai lakótelep kilencedik emeletén volt. Mikor először leszálltam a HÉV-ről, csak bámultam magam elé, fogalmam sem volt, hogy honnan tudják az emberek, hogy melyikben laknak, hiszen mindegyik ugyanúgy néz ki. Szoktam mondani, hogy nálam senki se vidékibb, 350 km innen Penyige.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: New Yorkban mi hiányzott a legjobban Budapestből?

 

Donáth Mirjam: A ritmus. Fontos, miképpen lüktet a közeg, milyen ritmusban járnak az emberek az utcán, milyen távolságokat tesznek meg. A budapesti ritmus sokkal élhetőbb, mint a New York-i, ahogy a penyigei is sokkal élhetőbb, mint a pesti. New York olyan, mintha a moziban egy végtelenített akciófilmet néznél, ami őrült izgalmas, de azért a harmadik óra után szívesen elhagynád a termet.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

WLB: Van olyan része a városnak, ahol szerettek/tudtok írni, vagy ahova inspirálódni jártok?

 

Csepelyi Adrienn: Én szeretek kávézókban dolgozni. Inspirációért pedig be szoktam kéredzkedni az Operaházba és a Zeneakadémiára, mert imádom a szép épületeket. Nagy kedvenc még a Földtani Intézet, ide a kutyámmal szoktunk járni.

 

Mécs Anna: Én is szeretek kávézókban írni, biztos a nagy család az oka, hogy valami alapzajra mindig szükségem van, a csend néha nyomasztó. Szeretem az olyan helyeket, ahol jelen van a művészet, például a Jurányit, ahol színház és próbatermek is vannak, így alkotó emberek keringenek mindenfele. A Dunának is van valamilyen tömegvonzása számomra, ad egy örök megújulást már az is, ha csak nézem. De szeretek a Normafára is felmenni és onnan lenézni a városra, onnan valahogy jó rálátást lehet kapni a dolgokra.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest

Donáth Mirjam: Alkotási szempontból nekem fontos a csend, most különösen, az anyaságnak abban a kimerítő időszakában, amikor nemhogy egy műveletet, de egy gondolatot sem tudsz befejezni. Nagyon kötődöm a természethez. New Yorkban is találnom kellett egy olyan teret, ahol csend van és nyugalom, és ez lett a temető. A híres halottai okán a Farkasrétire leginkább emlékezetető Woodlawn temető füvére feküdtem ki, ha időm engedte, tanultam a vizsgákra, dolgoztam. Itthon a lakásból sem kell kitennem a lábam, a zugligeti fák éppolyan nyugtatóan hatnak. Csönd kell, nyugalom és természet.