A különleges fotókiállításon a magyar származású Lucien és Rodolf Hervé – apa és fia – akár fél évszázadnyi eltéréssel készített képei kezdenek párbeszédbe egymással. Bár Lucien Hervé számára a világhírnevet az építészeti fotói hozták meg, dolgozott együtt Le Corbusier-vel, Niemayerel vagy Alvar Aaltoval, a kiállításon a hangsúly inkább az életképeken, szocifotókon és az absztraktabb képeken van. A fiatal kora óta fényképező fiát a szürreálisabb és absztraktabb kifejezési formák és témák vonzották, így felmerül a kérdés: vajon milyen párhuzamokat rejthet például az 50-es évek Franciaországának paraszti világa és a 90-es évek budapesti undergroundja? Milyen közös érdeklődés és érzékenység hatja át a képeket, tettenérhető-e a szellem és családi kapocs a két művész között?

Érdekes és izgalmas elképzelés és feladat két jelentős fotósnak, Lucien és Rodolf Hervének – akik történetesen apa és fia – a hatalmas és szerteágazó életművében párhuzamokat keresni. A két fényképész látásmódja egymástól élesen eltérő volt, témaválasztásaikban, képeik szellemiségben sokszor felbukkan közös elemként a társadalomkritika vagy a szociális érzékenység, az irónia, a humor és az absztrakt látásmód is.

Az örök emberi szituációk és pillanatok felismerése és megörökítése is visszaköszön mind a két életműben, így olyan – egymásra tökéletesen rímelő – képpárok születhettek, amelyeknél az időbeli távolság akár megvan fél évszázad is.

A párosításokban sokszor vagy az a meghökkentő, hogy mennyire más az alapvető helyszín vagy szituáció, amiben készültek, mégis vizuálisan hasonlítanak, mint egy Vágóhíd és a turkui katedrális, máskor meg a téma azonos, de teljesen máshogy jelenik meg a két alkotónál, mint egy Dior ruhás modell és Király Tamás születésnapjára készült koktélruhát viselő „modell” fotója.

Lucien Hervé eredetileg Hódmezővásárhelyről származott, de felnőtt életének jelentős részét külföldön töltötte, 1929-től élt Párizsban, ekkor kezdett el fényképezéssel is foglalkozni. 1949 és 1965 között volt Le Coubusier, a modern építészet egyik legmeghatározóbb alakjának „hivatalos fényképésze”, de dolgozott Niemayerrel és Alvar Aaltóval is. A modern építészeti alkotások legszebb formájukban jelennek meg képein: az erős kontrasztok, fény-árnyék játékok és geometrikus kompozíciók kiemelik a korszak építészeti formanyelvét.

Építészeti témájú fotói az 1980-as években hozták meg számára a világhírnevet, kiállításai a mai napig sorra nyílnak világszerte. Budapesten is több kiállítása volt, a Budapest Galériában (1989), a Mai Manó Házban (2008) és a Szépművészeti Múzeumban születésének centenáriumán, 2010-ben.

Amikor apjának kiállítása volt a Budapest Galériában, Rodolf Hervé is Magyarországra érkezett, a Vasarely Múzeum meghívására, és annyira megtetszett neki a rendszerváltás kori itteni alternatív művészeti és zenei színtér, hogy évekig Budapesten is maradt, ahol a hazai underground egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát. Számos performanszban részt vett, de ott volt 1991-ben a későbbi Trafó ház elfoglalásakor, fotóink megjelenik a kultikus Fekete Lyuk és a Tilos az Á-is.

Fiatal kora óta fotózott, részben apja hatására, de folyamatosan kísérletezett újabb technikkal és látásmóddal is, például a digitális technika egyik legkorábbi művelőjének tarthatjuk, sokat kísérletezett a Polaroid nyújtotta lehetőségekkel, egy időben a „Polaroid-király” elnevezéssel illették, írja róla az Artportál. Expresszív, szürreális fotói mellett egyéb vizuális művészeti ágak (fotó, videófilm, elektrografika, kollázs, festészet) is érdekelték, valamint zenével és performansszal is foglalkozott, korai, 2000-es haláláig.