Budapest

Casanova és Harmatcsepp kalandjai a budai fürdőkben – Tudisco Júlia és Lydia Reid animációja

Fotó : Tudisco Júlia, Lydia Reid
Tudisco Júlia, mome anim, casanova

Minden nagyvárosnak megvannak a sajátos legendái, amelyek hol szégyenlős tündérekről, rég letűnt korokról, vagy viharos szerelmekről szólnak. Ezeknek megvan az a szépsége, hogy egy kicsit mindenki máshogy meséli el őket, máshogy emlékszik rá. A We Love Budapest a MOME Animmal karöltve szabadjára engedte a fantáziáját, és ezúttal a leghíresebb nőcsábász, Casanova budai kalandjainak a nyomába eredt. Tudisco Júlia és Lydia Reid animációjában az unalomig ismert sztereotípiák helyett egy új Casanova pillog ránk szégyenlősen a képernyőről.

We Love Budapest: Az, hogy Casanova megfordult Pest-Budán a 18. században, nem puszta legenda, ő maga is megemlíti a memoárjában az itteni kalandjait. Mégis, ti egy kicsit csavartatok az eredeti történeten…

Fotó: Tudisco Júlia, Lydia Reid

Tudisco Juli: Az eredeti történet szerint amikor Casanova Magyarországon megfordult, előszeretettel járt fürdőkbe is gyógyulni, és amit leírt a visszaemlékezéseiben is, az a Rácz fürdőhöz kapcsolódó történet volt: itt elcsábította a helyi vendéglős lányát, de elkapták és elpáholták. A sztori elolvasása után elkezdtem kicsit utánajárni annak, hogy milyen is volt Casanova. Ugyan a nőcsábász oldalát mindenki ismeri, de emellett hihetetlenül intelligens volt, valamint korának egyik legjobb írója és utazója. Arra gondoltunk Lydiával – akivel a filmen együtt dolgoztunk –, hogy ezzel a sztereotípiával lehetne játszani, és inkább egy félénk, kedves, szégyenlős Casanovát ábrázolnánk.

Fotó: Tudisco Júlia, Lydia Reid

WLB: De nálatok a történetet nem maga Casanova meséli el.

T. J.: Valóban nem. A film időbeli keretei miatt hamar rájöttünk, hogy valami narrációra szükség van, hogy érthetőbb legyen a történet. Ekkor jött az ötlet, hogy egy fiatal lány mesélje el, eleinte mintegy pletykaszerűen, hogy mi is történt akkor, amikor Budán járt Signore Casanova úr. A cserfes, virágai között élő lány hangját az Aranyéletből is ismerős Döbrösi Laura adja. A zene és a hangdizájn pedig Karányi Dani munkája ebben a filmben is, és olyan jó volt vele dolgozni, hogy a továbbiakban is Danival szeretnénk készíteni majd a filmjeinkhez a hangot.

Fotó: Tudisco Júlia, Lydia Reid

WLB: És mennyire mélyedtetek el Casanova korában, honnan inspirálódtatok a látványvilág megálmodásakor?

T. J.: Az első lépés az volt, hogy rákerestünk, hogyan néz ki Casanova az internet szerint, utána Lydiával összeszerveztünk egy komoly szakmai megbeszélést a Király fürdőbe. Sajnos a Rácz fürdő már sok éve zárva van, úgyhogy azt csak képeken tudtuk megnézni, de a végleges fürdőbelső ennek a kettőnek az ötvözéséből született meg. A szobabelsőbe pedig próbáltunk semleges dolgokat berakni. Annak persze utánajártunk, milyen típusú bútorok voltak, hogyan rendezték be a szobákat, de nem állítom, hogy részletekbe menően a történelmi hűségre törekedtünk.

Fotó: Hirling Bálint / WLB

WLB: Akkor a tervezés, és a hátterek elkészítése abszolút papíron történt?

T. J.: Igen, az első skiccek, karakterötletek meg történetvázlatok is mind itt vannak, a Király fürdő után azonnal beültünk a Bambiba rajzolni Lydiával. A festés és rajzolás után például a hátteret bescanneltem, utána digitálisan belenyúltunk és meganimáltuk, a filmben a karakterek viszont már digitálisan lettek megrajzolva. Pár vicces utalást is elrejtettünk a filmben, inkább csak magunknak, de aki figyel, észrevehet egy kis lovas szobrot. Az eredeti történetben lett volna egy lova Casanovának, aki jött volna vele fürdőzni is, ő lett volna az, aki beképzelt, sztereotipikus nőcsábász tulajdonságokkal rendelkezett volna. Végül az időkeret miatt meg kellett tőle válnunk, de nem tudtuk teljesen elengedni.

Fotó: Hirling Bálint / WLB

WLB: Dolgoztatok már régebben is együtt Lydiával?

T. J.: Igen, az előző animációnk a Szirének voltak. Azt a történetet én eredetileg meg se akartam csinálni készre, de teljesen véletlenül összehozott a sors Lydiával, aki Angliából volt itt Erasmuson, és vele nekiálltunk befejezni. Hamar kiderült, hogy szuperül tudunk együtt dolgozni, pont kiegészítjük egymást a munkafelosztás terén – amihez nekem nem lenne türelmem, ő pont azt szereti csinálni, és nagyon ügyes is benne. Technikailag az egyik legnagyobb kihívás a kaktusz-fürdő átmenet volt, ami egy rajzolt kameramozgás és egy morfanimáció egyben, ezt komoly munka volt megcsinálni. Már a Szirénekben is kísérleteztünk ezzel, de ott végül a vágó javaslatára kiszedtük, mert indokolatlannak találta. A terv az, hogy ha Lydia lediplomázott Angliában, visszajön, és folytatjuk a közös munkát Budapesten. Már dolgozunk a harmadik filmünkön, ez egy 18-19 éves várandós tinédzser lányról fog szólni.

Fotó: Hirling Bálint / WLB

WLB: A nőiség, nemi szerepek és az ezzel kapcsolatos gondolatok minden filmetekben előkerülnek, ez egy tudatos irányvonal?

T. J.: Nem, nem igazán mondanám tudatosnak, inkább csak ez az, ami ösztönösen foglalkoztat, nőként és alkotóként is, ez az, amiről mesélni szeretnék.

 

WLB: A rajzolási stílusod nagyon karakteres, és van egy felismerhető egyedi világod is. Volt, aki hatott rád?

T. J.: Régen nagyon rosszul tudtam karaktereket rajzolni, kicsit erőltetettek voltak, így egy időre el is engedtem ezt, és inkább hátterekkel foglalkoztam. Aztán kimentem Portugáliába egy évre Erasmusra, és ott sikerült feloldódnom, és elkezdtem nagyon egyszerű karaktereket rajzolni. Szeretem a kicsit gyerekes látványvilágot, ami közben mélyebb mondandóval párosul. Amikor a Sziréneken dolgoztam, azt mondta a konzulensem, hogy kicsit emlékezteti a stílusom Réber László rajzaira. Ekkor jöttem rá, hogy őt ismerem, mert az összes kiskori Janikovszky Éva könyvemnek ő volt az illusztrátora, és a mostani munkámnál már tudatosan inspirálódtam ezekből. 

Fotó: Hirling Bálint / WLB

WLB: Visszakanyarodva a városi mondák és történetek világához, szerinted fontos, hogy egy helynek legyenek különlegesebb legendái? Mit adhat az embereknek egy ilyen sztori?

T. J.: Nálunk gimiben is voltak már ilyen babonás történetek, a Városmajorinál volt egy kis alagút, ami felett átment a fogaskerekű. Ha itt megérintetted a plafont, amikor épp átzakatolt a szerelvény, akkor két verzió volt: vagy szerencsénk lesz, vagy kívánhatunk valamit, és az teljesül. Biztos, ami biztos, én mindig kívántam is, hátha mindkettő megtörténik. Az, hogy mindenki tudta ezt a kis legendát a suliban, egy izgalmas, közösségi hangulatot is adott, valami pluszt, ami összekötött minket.