A Kiscelli Múzeum frissen megnyitott sziklapincéjének első kiállítása, a Fekete Lyuk – A pokol tornáca. Underground Budapest ’88-’94 lehetett volna hiánypótló is. Mégis, hiába lehet akár több órára is elveszni a különböző relikviák, plakátok, videós visszaemlékezések és archív fotógráfiák között, végül hiányérzettel távoztunk. Ugyanis a tárlatból hiányzik egyfajta átgondoltság, mondhatni vezérfonal, amely kontextusba helyezi a látottakat, de legalábbis segít eligazodni abban, hogy miért fontos, amit épp látunk.

Az 1988-ban nyitott Fekete Lyuk egyike volt a korszakos jelentőségű kluboknak: amellett, hogy olyan zenekarok karrierje indult itt, mint a Kispál És A Borz vagy a Sex Action, szinte minden földalatti színtér a punktól a new wave-ig képviseltette magát. Legendás emberek, történetek és számok kötődnek hozzá, így nem meglepő, hogy a korszak new wave koncertplakátjait összegyűjtő Pokoli Aranykor után maga a hely is kapott egy specifikus kiállítást. A gond csak az, hogy a tárlat pont arra ad igazán választ, ami valószínűleg a legtöbb látogatót érdekelne: hogy hogyan és miért lett a fővárosi underground zarándokhelye?

Pedig magára az összegyűjtött anyag mennyiségére nem lehet panasz: a tévékben olyan emberek emlékeznek vissza a klubra, mint a QSS tagjai, a Pál Utcai Fiúk-frontember Leskovics Gábor, Barcs Miklós (aka Dr. Flash) vagy Nagy Feró, rengeteg korabeli újságcikk és interjú sorakozik a falakon, valamint Bánkuti András és Urbán Tamás is sok olyan fotográfiát szedett elő, amik még a Fortepanra sem kerültek fel. Külön termett kapott a Vágtázó Halottkémek, de több, a Fekete Lyuk Hangja kiadó által megjelent kazettát is kiállítottak, olyanoktól, mint az AMD, a Kretens vagy az Auróra. 

De megtekinthető Dettre Gábor gruftiszíntérről szóló dokumentumfilmje, A holnap érdeklődés hiányában elmarad, valamint Király Tamás, az egykori extravagáns divattervező néhány ruhamodellje: Király a Fekete Lyukban mutatta be először azt a kollekcióját amellyel néhány hónappal korábban Nyugat-Berlinben nemzetközi hírnevet szerzett.

A felsoroltak legtöbbjéhez viszont nincs semmilyen fajta kísérőszöveg, így aki kellő háttérismeret nélkül merészkedik le, annak nem mond majd sokat a legtöbb relikvia. Még a tulajdonos Nagy Gyuláról, valamint a Fekete Lyuk keletkezésének történetéről tudunk meg a legtöbbet; aki viszont a fentebb feltett kérdésre szeretne választ kapni, annak még a legtöbb visszaemlékezés sem fog segíteni, a legtöbbjük ugyanis csapongó, és a tárlat egészét illetően - bizonyos értelemben - irreveláns.

Ha tehát a téma bensőséges ismerete nélkül látogatnánk meg a Fekete Lyuk – A pokol tornáca. Underground Budapest ’88-’94 kiállítást, szinte biztosan el fogunk veszni a rengeteg kép- és videóanyag között; ebben pedig az sem segít, hogy mintha hiányozna egyfajta vezérfonál, amit követve érdemes végigmenni az egyes részeken. De mégis: ha rászánjuk az időt, és utánaolvasunk a klubnak, akkor mégis a történelem egy kis szeletéhez kerülhetünk közelebb - ezt pedig kevés kiállítás mondhatja el magáról.