Az egykori, földszintes házakkal benépesített, girbegurba utcákkal szabdalt Tabánt romantikus nosztalgia lengi be, ami a kiskocsmás vigalmi negyed hangulatát tükrözi. Pedig a Rácvárosként is emlegetett környéknek van egy másik, elfeledett múltja, amelyet a Budapesti Történeti Múzeum egy igen gazdag kiállítással idéz meg.
Mikor a 20. század elején felmerült, hogy elbontják a Tabán egészségtelen, közmű nélküli, romos házait, akkor a művészek megrohamozták a városrészt, hogy megörökítsék az egyedi hangulatú, falusias látképét. A festményeken, fotókon jól látszik, ahogy a kis házikók közül kiemelkedik egy templomtorony, szép barokk sisakkal a tetején. A budai szerb székesegyházhoz tartozott, amely közel kétszáz évig állt a Döbrentei téren, és a fővárosban élő szerb kisebbség identitásának fontos jelképe volt. A Budapesti Történeti Múzeum tárlata tulajdonképpen erről a templomról szól, de ennek apropóján a Rácvárosnak hívott negyed egész történetét megismerhetjük a szerteágazó kiállítási anyagon keresztül.
A török hódoltság idején boszniai és szerb származású muszlimok lakták a Tabán területét, de már ekkor gyarapodott a lakosság ortodox szerbekkel is. A törökök kiűzetése után az Oszmán Birodalom balkáni területéről további délszlávok áramoltak be, és népesítették be a Várhegy alsó részét. Rácokként nevezik meg őket az írott források, innen is kapta a nevét a városrész, és ezt az emléket a mai napig őrzi a Rácfürdő neve is.
A szerb közösség már 1690 után emelt magának egy templomot, de a gyakori áradások teljesen tönkretették. 1742 és 1775 között épült fel a Szent Demeter templom a mai Krisztina körút Döbrentei téri torkolatának helyén, körbevéve a külvárosi környékre jellemző kis kunyhókkal, házikókkal. Ugyan a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye központja Szentendrén volt, a budai székesegyház kiemelt jelentőségű volt, a püspökök beiktatását például itt tartották. A templom köré épültek fel a szerb közösség intézményei, a városháza, az iskola, a temető. A szerb kulturális és közösségi élet fontos alakjait is megismerhetjük a kiállításon, például a Zora Budai Szerb Dalegyletet, akik rendszeresen tartottak bálokat a Budai Vigadóban. A 18-19. században Pest-Buda volt szerbek kulturális központja a Habsburg Birodalmon belül; 1796-tól itt működött a Nagyszombatról a Várba költöztetett Egyetemi Nyomda is, amely a szerb könyvkiadás legfontosabb műhelye lett (Szerbiában 1830-ig nem működhettek nyomdák a török fennhatóság miatt).
A székesegyház túlélte az 1810-es hatalmas tűzvészt (igaz, a belső berendezése odalett a lángokban), az 1838-as nagy árvizet, és még a városrész 1933-as elbontását is, ami a közegészségi állapotok, a zsúfoltság, a közművek, szennyvízcsatornák teljes hiánya miatt következett be. A házak lebontásával magára maradt a templom; a Gellért-hegy lábánál lévő forrásokat hasznosítva fürdőnegyedet hoztak volna létre, de helyette parkosították átmenetileg.
A kiállításon megtekinthetjük az erre vonatkozó építészeti terveket, amikből aztán semmi sem lett, de a területen török kori tányérokat, kávéscsészéket is. A fotók, festmények mellett megcsodálható többek között a templom alapköve, az 1838-as árvíztábla a homlokzatról, továbbá az oltárképek, szakrális tárgyak, liturgikus felszerelések, ikonosztázok, amelyeket a szentendrei Szerb Egyházi Múzeumban őriznek, és amelyeket sikerült megmenteni a templom lerombolásakor.
A székesegyházon ugyanis nagy károkat okozott az 1944-45-ös ostrom, és a megfogyatkozott szerb lakosságnak és egyházközségnek nem volt pénze az újjáépítésre. Nem kedvezett neki az egyházellenes politikai hangulat, ráadásul a város vezetőségének más tervei voltak a területtel: a templom csak akadályozta volna a fürdőnegyedre vonatkozó nagyszabású terveket, így lerombolták. Ezzel a budai szerb közösség identitásának legfontosabb megjelenítője tűnt el a fővárosból. Egy ideig játszótér volt a helyén, majd 1965-re megépült az Erzsébet híd többszintes hídfeljárója.
