Élmény

„A gyász mindig az ittmaradottaknak szól” – Öngyilkosság – Magyarország 1956-1986 kiállítás

Fotó : Márton Koncz / We Love Budapest

Az öngyilkosság manapság is globális probléma, mégis szeretünk elfordulni, ha hallunk róla, úgy tenni, mintha a mi környezetünkben ilyen nem fordulhatna elő – pedig ez nem így van. Az OSA Archívum aktuális kiállításának pont az az egyik tanulsága, hogy sokszor nem anyagi vagy családi háttértől függ, hogy valaki így cselekszik. De nem csak ilyen értelemben fontos, hogy láthatóak lettek ezek a sokáig elfeledett negatívok: a II. világháború utáni évtizedek Magyarország szocioportréját is megfestik, legyen az bármennyire is borús.

Az 50-es évek közepétől három évtizeden át Magyarországon volt a világon a legmagasabb az öngyilkosság következtében elhunytak aránya: 100 000 lakos közül évente megközelítőleg 50, éves átlagban csaknem 5000 magyar végzett magával. A 80-as évek közepe és 2006 között az öngyilkosságok számaránya folyamatosan csökkent. A tendencia tehát még a rendszerváltás előtt megkezdődött, elbizonytalanítva mindazokat, akik politikai okokkal magyarázták az öngyilkosok magas számát, majd a csökkenő számarányt. A magyarországi öngyilkosságok aránya még ma is az egyik legmagasabb Európában. „A magyarországi kiugróan magas öngyilkos mortalitás okai ma sem teljesen érthetők” – írták néhány éve a kérdés nagy tekintélyű magyarországi szakértői. Sok információ áll a szakemberek rendelkezésére, sok tény ismert, sok elmélet igyekszik megvilágítani az okokat, de nincsen kétségbevonhatatlan magyarázatunk arra, ami a huszadik század második felében Magyarországon történt.

Fotó: Koncz Márton / We Love Budapest

Az OSA Archívum alig egy hete nyitott, Öngyilkosság – Magyarország 1956-1986 című kiállítása nem próbál magyarázatot találni a jelenségre, szimplán csak a létével próbál emlékeztetni minket arra, hogy beszélni arról is kell, ami nem könnyen elmondható, azzal kapcsolatban is fel kell tenni a kérdéseket, amivel kapcsolatban nem adható egyértelmű válasz. Az itt kiállított képek mindegyike a Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Helyszínelő Részlegének fotóarchívumából került elő; a többségében a bűnügyi technikusok által rögzített képek több ezer öngyilkosság helyszínét mutatják be.

Fotó: Koncz Márton / We Love Budapest

Bár kiállításról beszélünk, a tárlat szerencsére nem kinagyított-kivilágított negatívokból áll, amelyeket hatalmas fehér falakra akasztottak ki. Helyette apró emelvények sokasága fogad mindenkit, rajtuk az irattartóba csomagolt képekkel valamint a hozzájuk tartozó angol és magyar nyelvű dokumentumokkal – tények, magyarázatok, nyilvános viták leiratai, az áldozatok szociális hátterének ismertetése vagy a hátrhagyott nyomok ismeretői. Méretükből fakadóan egyszerre csak egy ember tudja forgatni őket, így bejáráskor egyszerre éreztük magunkat detektívnek, oknyomozó riporternek és egyfajta illetlen betolakodónak, aki valami olyan intim dologba pillanthat bele, amit maguk az alanyok már sosem láthatnak. Pont attól lesz igazán bőr alá kúszó és nehezen felejthető minden egyes dosszié, hogy hiányzik belőlük mindenfajta explicitség. A legtöbb esetben magunknak kell összeraknunk a történteket egy-egy nyom alapján: földön heverő tabletták, egy megengedett gázcsap vagy egy magányosan lógó kötélhurok olykor beszédesebb mindennél.

Fotó: Koncz Márton / We Love Budapest

A leginkább embert próbálóak mégis a különböző hátrahagyott üzenetek, amelyek mindenkinek segítenek megérteni, mi zajlott le “az elkövetőben”. Egyesek biztosak akartak lenni benne, hogy a már lefoglalt kórházi időpontját megkapja majd valaki más, míg egy másikban csak annyi áll “szeretlek, de rosszul bántál velem”. De egyik sem olyan tragikus, mint a létrához szögezett kartonpapír, mely arra figyelmezteti az érkezőket, hogy a gyerekeiket ne engedjék a házba.

Fotó: Koncz Márton / We Love Budapest

Az Öngyilkosság-Magyarország 1956-1986 talán az év legnehezebben befogadható, ugyanakkor legfontosabb tárlata. Nem csak mert kevés kiállítás mutatta be húsbavágóbban a II. világháború utáni évtizedek Magyarországát – a nyomort, a remény vesztét, a kietlenséget, a kilátástalanságot. Hanem mert felhívja a figyelmünket egy olyan jelenségre, amiről még mindig nem beszélünk eleget és nem akarunk tudomást venni arról, mi zajlott az elkövetők fejében. Itt a lehetőség arra, hogy ez megváltozzon.

Öngyilkosság - Magyarország 1956-1986