Kő Boldizsár játszóházával és a Medence Csoport által tervezett enteriőrrel nyitott meg márciusban Rákospalotán a budapesti Csodavár. A Nyíregyházán már nagy sikereket elért integrált játszóház és fejlesztőközpont által képviselt szemlélet azt üzeni: abban is rejlenek pozitívumok és rejtett kincsek, ha egy kisgyerek más, eltérő fejlődésű vagy fogyatékossággal érkezik a világra. És amellett, hogy itt az átlagos gyerekekkel együtt játszhatnak, a szakemberek a családtagokról sem feledkeznek meg.

„Mikor szülőként megkapsz egy diagnózist, a diagnózist látod, nem a gyerekedet. El kell telnie egy kis időnek, hogy meglásd a benne rejlő értékéket. Te is változol közben – ez egy másik érték.” – mondja Kisari Károly, a Rejtett Kincsek Down Egyesület elnöke a Csodavár kávézójában. Maga is érintett szülő: mikor lánya, Eszter megszületett, azt mondták az orvosok, hogy valószínűleg járni, beszélni sem fog megtanulni. Ma már 18 éves, ír, olvas, szakiskolában tanul, épp szerelmes, és szeretne a budapesti Csodavár kávézójában dolgozni.

Mivel Kelet-Magyarország nem bővelkedett lehetőségekben, a nyíregyházi család Budapestre vitte a kislányt korai fejlesztésre. Emiatt merült fel bennük, hogy csináljanak egy olyan helyet Nyíregyházán, ahol ép és fogyatékkal élő gyerekek együtt játszhatnak. Így alapították meg 2011-ben a Csodavár játszóházát, amiből aztán kinőtt egy komplett inkluzív fejlesztőközpont gyógypedagógusokkal, konduktorokkal, egyéni és csoportterápiákkal, inkluzív klubokkal, táborokkal, szülősegítő szolgáltatásokkal – de egy sima születésnapot is meg lehet rendezni náluk. Ugyanezt valósítják meg március óta Budapesten, kicsivel nagyobb kivitelben.

Természetesen a Csodavár nem találta fel a spanyolviaszt, hiszen korai fejlesztőközpontok korábban is léteztek, de van egy fontos különbség a szemléletben. A fő missziójuk egy olyan környezet biztosítása a fejlesztésekhez, ami a félelemérzetet próbálja oldani, hiszen ha a szülőnek azt mondják, valami baj van a babával, eluralkodik rajtuk a pánik, és az orvosok szaknyelve nem feltétlenül támogató vagy érthető. Kisari Károly szerint a nagy intézetek szegregáltsága is nagyon ijesztő tud lenni: még ha szakmailag nagyon jók is, a környezet nem túl barátságos. „Mi itt olyan közeget teremtünk, ami nem külön pálya, ahova bejöhetnek a tipikus fejlődésű gyerekek és szüleik is, hiszen nagyon nagy lelki tehertől mentesíti a fogyatékossággal élő gyerekek családját, ha azt érzik: ők ugyanolyan helyre járnak, mint mások” – mondta az egyesület elnöke.

A budapesti Csodavár viszont nemhogy barátságos vagy családbarát, hanem egyenesen stílusos, ahova tényleg jó bejönni. Figyelemre méltó, hogy a Medence Csoport az előtérként funkcionáló kávézót a felnőtteknek is tetszetős különleges, steampunkos dizájnban alakította ki, ami végigkíséri az egész épület dekorációját: a gyerekek öltözője olyan, mint egy tengeralattjáró, és ehhez a vonalhoz Kő Boldizsárék óriási játszóháza is illeszkedik. Valamennyivel több stimuláló kütyü, kerék, gomb található benne, mint egy átlagos játszóházban, de ettől függetlenül kitűnően eljátszhat benne minden gyerek.

Egy baba legkorábbi éveiben lehet elérni az legnagyobb fejlesztési eredményeket, amennyiben bármilyen elmaradás, illetve eltérés tapasztalható a fejlődésükben. A Csodavár szakemberei mozgás, beszéd és értelmi képességek fejlesztését is vállalják. Emellett járnak ide eltérő fejlődésű picik is: mozgássérült, Down-szindrómás és autista vagy akár iskolaéretlen gyerekek: az emeleten több kisebb szoba található egyéni terápiákhoz, valamint itt van a nagy mozgásterem különböző speciális eszközökkel.

A budapesti Csodavárba többségében aggódó szülők érkeznek 2-3 éves gyerekükkel, mert a gyerkőc nem beszél, nem kommunikál, nem úgy viselkedik, ahogy ennyi idősen kéne. A Csodavárnak nagy előnye az állami intézményekkel szemben, hogy bár fizetős (a költségek 30%-át fizetik a szülők, 70-et az egyesület), a korai fejlesztéshez náluk nem kell diagnózis – mivel nincs állami finanszírozás, nincs jelentési kötelezettség sem. Viszont kiemelkedően magas színvonalú szolgáltatást nyújtanak, csak stigma nélkül. Amit ha egyszer az egészségügyi papírjai rányomnak, egy életre meghatározza a gyereket, attól függetlenül, hogy fél év múlva teljesen rendbe jön.

Az integrált nevelés mindenkinek jó

Az, hogy egy játszótér, óvoda, iskola vagy játszóház egyaránt nyitva van tipikus és eltérő fejlődésű gyerekek előtt, kulcsfontosságú a történet összes szereplőjének. Kezdjük a szülőknél: elterjedt jelenség, hogy egy fogyatékossággal élő gyereket szegregált intézetekbe hordanak, ahol hasonló cipőben járó szülők lesznek a haverjaik, és egy idő után nem tudnak kommunikálni a régi, másfajta utakat járó barátaikkal. Ez csak rosszabb, ha a szülő otthon marad a gyerekével, félállásba kényszerül, vagy egyáltalán nem tud dolgozni. „Ez a lemorzsolódás csak konzerválja a régi állapotokat, mi ezt már az elején meg akarjuk akadályozni” – ismerteti Kisari Károly.

Az értelmileg sérült vagy Down-szindrómás gyerekeknél pedig az integrált nevelésen az egész boldogulása múlhat, hogy tud-e és akar-e dolgozni, képes-e beilleszkedni később egy iskolába vagy egy munkahelyre. „A szegregált rendszer ahhoz hasonló, mint mikor 18 éves koráig állatkertben nevelik az oroszlánt, aztán kiteszik a Szaharába, hogy menjen vadászni” – mond egy találó hasonlatot az elnök. Mert egy olyan környezetben, ahol egy kicsit eltérő dolgot nem tud tolerálni a közösség, bármilyen jól fejlesztik a gyerekeket, nem fognak tudni boldogulni. Ezért kell foglalkozni a közeggel és a gyerekekkel is; ők mindig megpróbálják ösztönözni a családokat, hogy egy sérült baba után vállaljanak további gyerekeket, mert nagyon jó fejlesztő hatású tud lenni egy 2-3 évvel fiatalabb, ép tesó.

A közös élmények használnak a tipikus fejlődésű gyerekeknek is, hiszen nagy mértékben fejlesztik a kreativitást és empátiát. Károly szerint nemzetközi tanulmányok bizonyítják, hogy a heterogén csoportok, differenciált oktatási módszerek sikeresebbek, mint a szegregáltak, legyen szó akár zsenikről, akár sérültekről, mert „ha a zsenik csak önmagukkal tudnak szót érteni, a bennük lévő tudás nem tud beágyazódni a társadalomba”. Ők úgy tapasztalják, tolerancia kérdésében a gyerekekkel nincs gond, 3-10 évesig abszolút nyitottak, elfogadóak, a szülők hökkennek meg inkább egy „vegyes” társaságban.

Nyíregyházán ma már mintaintézményként működik a Csodavár: Károly szerint már koppintják is őket, ami a siker jele, a szakma is úgy gondolja, ez így rendben van. Évente a különböző programjaikon körülbelül 200 fogyatékossággal élő és 600 tipikus fejlődésű gyerek fordul meg. A városban azóta befogadóiskolák is létrejöttek, ahol a Down-szindrómások együtt tanulhatnak az egészségesekkel. „Ez nagyon nagy eredmény, reméljük, hogy itt Budapesten is kialakul ilyen következmény” – mondja Károly.  Azért a fővárosban sem rossz a helyzet, ismert integrált iskola a pesthidegkúti Gyermekek Háza, és vannak más kedvezményezések, megoldások is. Annak ellenére, hogy a jogi szabályozás és a nemzeti alaptanterv is lehetővé teszi választható szinten az integrált oktatást, nem terjedt el annyira egyelőre. Angliában, Írországban teljesen természetes, hogy a Down-szindrómások az átlagosakkal együtt járnak iskolába, és ők már ott tartanak, hogy a pénzt is elvontak a korai fejlesztéstől, mert a társadalom így is, úgy is készen áll a befogadásukra.