Autentikusan szombatra készül, a családi recept alapján, kétféle babbal és hússal: mi az? Természetesen a zsidó konyha leglaktatóbb egytálétele, a sólet, amely még mindig túl kevés budapesti étterem menüjén szerepel állandó jelleggel. A kivételek közt ott találjuk a Macesz Huszárt vagy a Fülemülét, illetve tavaly óta a Pesti Sólet Éttermet – ahol sokszor indiai vagy ázsiai ihletésű fogásokat is kérhetünk a pult alól. Odafelé egy kóser étkezde képe lebegett a szemünk előtt, visszafelé viszont már az üvegtésztás-chilis kacsazúzájuk.

Miért szeretjük a törzshelyeinket? Van, amelyiket azért, mert már előre tudjuk, kikkel fogunk ott találkozni, ismerjük a személyzetet és ők is minket, bármilyen problémánk van, azt ki tudjuk beszélni magunkból. Másokat azért látogatunk, mert mindig ugyanazt a minőséget kapjuk, még ha az étlap változik is. Emellett nem elhanyagolható szempont a hely közelsége sem, vagy a személyes emlékek, amelyek odakötnek minket. Utóbbi kettő terén nem tudunk általánosságban nyilatkozni, annyi viszont biztos, hogy az első két állítás tökéletesen igaz a Pesti Sóletre.

Péter és Evelyn a klasszikus vendéglátásban hisznek, ami nem a kockás abroszt és a „házias ízek, nagy adagok”-at jelenti, hanem a családias légkört, hogy kötetlenül beszélgetnek a régi és új betérőkkel. Mindenkihez van egy jó szavuk, tudják, kivel mi történt manapság. Sőt, a helyiség végében álló két fotel már-már terápiás célt szolgál: aki oda beül, előbb-utóbb olyanokat is elmesél nekik, „amiket még a barátaival sem oszt meg” .

Ebédidőben érkezve minket mégis inkább a menü kötött le. Málnás rebarbara-krémlevessel (790 forint) indítottunk, ami a két összetevőn kívül semmit nem tartalmazott – kellemesen fanyar, hűsítő finomságot kaptunk, amely remekül esett a melegben. Utána jöhetett az étterem névadója, a sólet (2200 forint), autentikus módon elkészítve: a kétféle bab mellett gersli, marhanyelv és -szegy, kacsamell, illetve főtt tojás is került bele. Füstös volt, épp ideálisan szottyos, de nem főzelékszerű, ráadásul akkora adagot kaptunk, ami után minden másba épp csak bele tudtunk kóstolni.

Kérdésünkre a két alapító kifejtette, hogy bár nem klasszikus értelemben vett kóser konyhát visznek, a Tóra szerint tisztátalannak tartott állatok (például a sertés) húsát nem használják, de a tisztákét sem keverik tejjel. A hagyományos zsidó ételeket nagy tiszteletben tartják, kizárólag Evelyn készíti őket, ahogyan a női felmenőitől tanulta. Péter mindezt úgy egészíti ki, hogy erőteljesen nyit a világkonyha felé, hiszen a világ minden táján élnek zsidók és nagyon érdekes hatással vannak a különböző országok gasztronómiai kultúrája az ottani zsidó konyhákra. (Szóval valahol minden étel zsidó étel, mondja nevetve.)

A lassan párolt, tépett fűszeres marhahússal (azaz barbacoával), újhagymával, korianderrel, mentával és csillaggyümölccsel készült, karibi ihletésű hamburgere jó példa erre. Paradicsomsalátával érkezik, az ízek vibrálóan izgalmasak és újszerűek, a hús szinte kifogástalan; utóbbi csak addig meglepő, míg ki nem derül, hogy Péter a Céltorony szmókerei mögött edződött.

Megkóstoltuk továbbá a pipita (2200 forint) fantázianevű tételt, amely tandoori fűszerezésű csirkemellt, zöldségeket, koriandert és mentát jelent, pitába „zárva” – nem kellett csalódnunk benne, szintén friss, jó ízű fogás volt. De még mindig nem értünk az étkezés végére: a vegetáriánusokat szem előtt tartva megkóstoltuk a „zsidó lecsót”, a shakshukát is, amely itt egy csavarral készül: az összetevők nem egyszerre kerülnek egy serpenyőbe, hanem külön-külön, csak a végén „engedik össze őket”. Rizzsel, tojással és kecskesajttal tálalják, az összhatás pedig teljesen más, mint amihez hozzászoktunk, de legalább annyira finom.

Mivel a törzshelyek egyik problematikája, hogy előbb-utóbb betéve ismerünk minden ételt, sőt, meg is unjuk azokat, a Pesti Sóletben mindennap készül valamilyen különlegesség, ami az étlapon nem szerepel, csak a pult alól lehet kérni. Ottjártunkkor épp koreai ihletésű kacsazúza készült, üvegtésztával, zöldségekkel és szezámmaggal. De előfordult már olyan is, hogy vadvízi sárga tőkehal spárgakrémmel vagy a borjú fehérpecsenye savanyú lila káposztával volt a beavatottak jutalma.

Alaposan meglepődtünk tehát, hogy a kívülről szimpla kóser étkezdének tűnő hely milyen gasztronómiai mélységekkel bír. Ráadásul még meg sem említettük, hogy Péter és Evelyn szívéhez nagyon közel állnak a sportok és a sportolók is, ezért vállalják számukra a teljes napi/heti ételek készítését. Náluk már csak a kutyákat szeretik jobban: a család három négylábúja velük együtt foglalkozik a vendégekkel, és mindig örülnek, ha valaki magával hozza a legjobb barátját. Mi pedig annak örülünk, hogy vannak még ilyen helyek Budapesten.