Kizárólag kézzel, sorozatgyártási technikák mellőzésével készíti finom színvilágú, kézbe simuló mindennapi használati tárgyait, amelyek büszkén vállalják szabálytalanságaikat, egyedi karakterüket. Rajongással beszél szakmájáról, lelkesen avat be a különféle alapanyagok, mázak mibenlétébe, az általa használt technológia műhelytitkaiba, a tárgyakkal való bensőséges viszony kialakításának fontosságába. Bár évszakonként, sőt olykor még gyakrabban megújuló menüsorokat kínáló éttermek számára dolgozik, a hosszú életű, magas minőségű tárgyakban hisz.
Jelenleg tucatnyi hellyel dolgozik együtt úgy, hogy az általa képviselt műfaj nem csupán roppant munkaigényes, de olcsónak sem nevezhető. Júlia szerint ezt a vonalat csak a legelkötelezettebb éttermek vállalják be. Közeli barátságban áll jó néhány séffel, akikkel kölcsönösen inspirálják egymást. Kerámiái – bár hangsúlyos darabok – szándéka szerint finoman a háttérben maradnak, alapvetően szolgálnak. Ahogy a téma egyik alapos ismerője, Yanagi Soetsu írja, az edény szépsége ürességéből fakad, melynek felfedezése a felhasználó feladata.
We Love Budapest: Hogyan jutottál el a mindennapi használati tárgyak készítéséhez?
Néma Júlia: Kezdetben az autonóm művészet mellett főleg az építészeti kerámia foglalkoztatott, a diplomamunkám egy saját szabadalmon alapuló, fűthető épületkerámia-rendszer volt, ami Magyar Formatervezési Díjat kapott és a Rudas fürdőben beépítésre is került. A fordulópont 2003-ban történt a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban, ahol egy kemenceépítés és égetés során megismerkedtem Frederick Olsennel, az ő ajánlására 2005-ben eljutottam egy japán kerámiamanufaktúrába. Ez az utazás – aztán még jó néhány további – és az évekig tartó közös munka Olsennel indított el ezen az úton. Mindig különösen vonzódtam a szigetországhoz, volt valami, akkor még megmagyarázhatatlan húzása az ott készült tárgyaknak. Az első Japánban tett látogatásom konkrétan kultúrsokként ért.
A helyi tradíciók, az intellektuális és technológiai szempontból is eltérő szépségfelfogás, a tárgyak iránti tisztelet és az esztétikai érzékenység elemi erővel hatott rám. Ott szerettem bele a mázatlan fatüzes edényekbe, és akkor készítettem az első ilyen készletet. Akkor még nem gondoltam, hogy ez az élmény az egész további pályámat alakítja majd.
WLB: Magast hőfokú fatüzes égetéssel dolgozol, mesélj erről egy kicsit! Mitől különleges ez a technológia és miért szereted?
N. J.: A kerámiát nyílt lánggal fűtött kemencében égetjük ki, nagyon magas hőfokon, 1300 ºC felett. Ezen a hőmérsékleten az anyag vízzáróvá válik és olyan ellenálló lesz, hogy bár egyedi tárgyakról beszélünk, simán bírja a rendkívüli igénybevételt, a mosogatógépet is. Az eljárás szépsége a véletlenszerűségében rejlik. A kemencében maga a láng, az edényre olvadó fahamu és más természetes folyamatok alakítják ki, hozzák létre a dekorációt.
A folyamat bizonyos szinten tervezhető, segíthető, de pontosan sohasem tudjuk előre, hogy milyen lesz a végeredmény. Ez egy kicsit más, elfogadóbb attitűdöt vár el az alkotótól. A fatüzes égetéshez kitartás, tudás, tapasztalat kell, fizikailag is megterhelő. Ismerni és tudni kell olvasni a tüzet. Igazi mesterség, emellett egyfajta szemlélet, ha úgy tetszik, a tárgyakban összesűrűsödő filozófia, aminek a legmagasabb szintű művelése számomra főként Japánhoz kötődik. Itt a magas hőfokú fatüzes égetésnek több mint évezredes múltja van, melyet a helyi kultúra sokféle hatásra finomított a végletekig.
WLB: Éttermek felkérésére is dolgozol. Hogyan kezdtél el ezzel foglalkozni?
N. J.: A gasztronómia mindig érdekelt, és 2011-ben, amikor egyszer az Olimpia Étteremben vacsoráztunk, Takács Lajos kijött hozzánk beszélgetni. Percek alatt megtaláltuk a közös hangot, és emlékszem, néhány nappal később már mintadarabokkal mentem hozzá. Akkor még kevesen vittek ilyen szintű éttermet, s mint kiderült, Lajos már régóta keresett egyedi edényeket a fogásaihoz. Olyan tálalásban gondolkodott, ami illik az általa vallott őszinte konyhához, lelke és személyisége van. Szerintem mindkettőnknek izgalmas folyamat volt a közös munka, hiszen egyikünknek sem volt tapasztalata, lépésről lépésre haladva született meg mindegyik tárgy, amelyeket aztán közösen teszteltünk. Akkoriban az Olimpia a hasonszőrű séfek találkozóhelye is volt, így sokan, akikkel a következő években együtt dolgoztunk, ott találkoztak először az edényeimmel.
WLB: Ez egy alkalmazott műfaj, ami egészen más attitűdöt kíván, mint az autonóm művészi munka. Hogyan kezdődik egy-egy együttműködés?
N. J.: Sok beszélgetéssel, ismerkedéssel. Elmegyek az étterembe, megnézem, milyenek az ételek, milyen a fogások textúrája, mérete, hogyan tálalnak, de fontos az is, hogy hol van és milyen a konyha, hiszen egy folyamatba kapcsolódom be, ismernem kell a logisztikát is. Nincs két egyforma felkérés, szituáció, ahogyan két azonos karakterű séf sem létezik. Van, amikor egy adott, az étteremre jellemző ételhez szeretnének edényt, de előfordul az is, hogy az építészetből indulok ki. Összetett a feladat, hiszen át kell látnom az étterem koncepcióját és arculatát, a fejlődés irányát. Ezt a sok apró részletet magamon átmosva állok elő személyre szabott ötletekkel, tervekkel. Természetesen a séfek is eljönnek a műhelybe, ahol közösen kezdünk el válogatni, próbálgatni. Van ennek egy pszichológiai vetülete is, hiszen már abból sok mindent le tudok szűrni, hogy ki milyen tárgyhoz nyúl, mi tetszik neki.
WLB: Nagyon sok a rokon vonás a két szakmában, ami biztosan neked is inspiráló.
N. J.: Abszolút! Az étel és tányér között kell, hogy legyen egy szoros kapocs, harmónia, közösség. Mindkét terület az érzékekre hat, a formák, a színek, a felületek roppant lényegesek. Persze sok a praktikus szempont, de rendszerint a séf személyiségéből építkezem. Huszár Krisztián (a Fáma séfje – a szerk.) például kiválasztott a bemutatótermünkben egy fekete csészét, amire azt mondta, számára ez egyszerre európai és ázsiai. Fantasztikusak azok az egymásra találások, amikor egy szakács egyetlen tárgyamban látja viszont annak az esszenciáját, ami őt is foglalkoztatja. Mindegyikük izgalmas ember, az elkészült edények pedig leginkább az ő habitusukat tükrözik. Ha szeretik a tárgyaimat, örömmel dolgoznak vele, idővel azok is formálják őket.
WLB: A Babelbe tervezett edényekhez különleges sztori is kapcsolódik.
N. J.: A Babel Budapest egyedülálló abból a szempontból, hogy a séf, Veres István mellett a tulajdonos, Hlatky-Schlichter Hubert is elképesztő lelkesedéssel, egyfajta kreatív igazgatóként vett részt ebben a folyamatban. Az étterem Sam Havadtoy tervezte homlokzati feliratának csipkehatású felülete indított el egy gondolati szálat. Hubert szeretett volna valamilyen jellegzetesen hazai vonalat becsempészni az edényekbe, de mindenféle édeskés nosztalgiától mentesen. A kézzel horgolt csipke kiterjesztése logikusnak tűnt, hiszen ez legalább annyira része a városi, mint a paraszti kultúránknak, több szférát átjár, csakúgy, mint az itt készülő ételek.
Direkt nyomatokat készítettem, és az volt a cél, hogy a minták ne ismétlődjenek, ezért Hubert anyukájától kezdve az enyémig, jó páran nekem gyűjtöttek csipkét. Ehhez egy nagyon natúr, nagyon kontrasztos vonalat társítottam, ami egyébként az ételekre is jellemző. Kétarcú lett a sorozat, de ez nem baj, hiszen az éttermi étkezés nem olyan, mint az otthoni. Ott minden fogás egy önálló műalkotás!
