„Sok mindent átéltek, csak az egészséges kapcsolódást nem” – kiállítás nyílt a prostitúcióról

Pedig pontosan olyan régóta létezik a Földön, amióta a szegénység, a társadalmi és nemi egyenlőtlenségek. A kiállítás célja az, hogy az áldozathibáztatás helyett megértesse a szemlélővel az áldozattá válás folyamatát. Kezdve azzal a gondolattal, amit az egyik videóban szereplő (amúgy fiktív) callgirl a szemébe mond az elképzelt férfi kliensnek: hogyan képzelhetitek, hogy mi ezt élvezzük?

A tárlat az „Együtt a kiskorúak védelméért” tudományos szakmai konferenciát követően nyílt meg március 21-én. Négy nagyobb egységből áll, amelyek között földre festett lábnyomok navigálnak. Egyáltalán nem dokumentarista igénnyel lép fel, hanem többnyire érzelmi hatásokra épít, ami különösen igaz a földszinti sötét kiállítóterekben futó videó- és hangösszeállításokra vagy a vörös fényekkel sejtelmesen megvilágított pornószobára, ahol a laptopokon öt valós élettörténetet ismerhetünk meg színészek előadásában, tipikus helyzetekben, például chatszobákban vagy pornóforgatáson. A megidézett történetek viszont igazak, sajnos, és már az első teremben, a konferenciateremben szembejönnek, keveredve a prostitúciót szabályozó jogszabályokkal (szánt szándékkal, hiszen ezek az életben nem egyszer ellentmondásban állnak egymással.)

Van olyan lány, akit 5 éves korában adtak el pedofiloknak a szüleik, 25 évesen pedig a felnőttfilmiparban kötött ki. Van, akit a szülei cipeltek ki dolgozni az utcára, van, akit elraboltak, és 4 éven át bezárva tartották, és 10-20 férfit is ki kellett szolgálnia egy nap. Van, akit a saját férje vitetett ki külföldre, harmadik gyerekük születése után. Van olyan intézetben nevelkedett árva, aki önszántából vágott bele a svájci munkába, de hamar rémálommá vált a dolog, a stricik verték, éheztették. Megszólal a házhoz járó luxusprostituált is, akit sokan jómódú, független, utcán dolgozó társaihoz képest kevésbé kiszolgáltatottnak képzelnek, de akinek húsz évébe telt felépülni az őt ért fizikai és érzelmi sérülésekből, és gyereke például már soha nem lehet a „szakma ártalmainak” következtében.

Miután végignéztük, végighallgattuk a történeteket, és az emberiségbe vetett hitünk megrendült, megérkezünk az utolsó terembe, amely a szervezők szerint a remény jegyében született, és a Névtelen Utak Alapítvány munkáját mutatja be. Ők az emberkereskedelem és prostitúció áldozatait mentik ki kilátástalan helyzetükből, rehabilitációs és reintegrációs programokkal segítve őket. Védett házat is üzemeltetnek, ahol fél- 1 évig lakhatnak a lányok. Saját szobában, ami nagyon fontos, hiszen van, aki életében először lakik és alszik egyedül. Meg kell tanulniuk az önállóságot és felállítani a saját határaikat, mert sok mindent megéltek, de az egészséges kapcsolódásokat sosem. „Olyan poszttraumás stressz-szindrómában szenvednek, mint a háborús veteránok” – hangzott el a rendezvényen.

Mikor az átlagemberek prostitúcióról beszélgetnek, legtöbbször együttéreznek az emberkereskedelem áldozataival, de aki „önszántából” megy bele, azt általában elítélik, hiszen „lehetett volna más választása is”. Pedig a helyzet ennél bonyolultabb. A Névtelen Utak Alapítvány munkatársai a konferencián eloszlatták a tévhitet, hogy csak az az áldozat, akit elraboltak, megfélemlítettek.

Ezek közvetlen kiváltó okok; léteznek ezeken kívül közvetett okok is, például a mélyszegénység, az alacsony iskolai végzettség, az intézetben töltött gyermekévek. A futtatók (a „love-boyok”) például gyakran a gyermekotthonok körül ólálkodnak, eljátsszák a hősszerelmest a naiv lányoknak, akiknek gyakran egy kedves szó is elég, hogy rendelkezésre álljanak. (Az alapítvány pont ezért gondot fordít a prevencióra is, a KV társulattal közösen adják elő a Bohócok a láthatáron című színdarabot gyermekotthonban, kifejezetten a Loveboy-jelenségre és a beetetésre fókuszálva.)

Egy másik közvetett kiváltó ok a gyerekkori abúzus, amely a prostituáltaknál jellegzetes tényező. Akit kisgyerekként szexuálisan bántalmaztak, értéktelennek érzi saját magát, szexualitását, egyáltalán nincs tisztában a határaival. Sokan megszöknek otthonról, de ezzel csak még kiszolgáltatottabbak lesznek, újra és újra bántalmazó kapcsolatokban találják magukat. Az alapítványhoz kerülő, két nyelven beszélő, intelligens, tanult lány például nem értette, miért nem képes abbahagyni a munkát, és a terápia során kiderült: ötévesen ő is szexuális erőszak áldozata lett.

A lányoknak gyakran nincsen valós képük önmagukról, így hoznak döntéseket, ezért a védett házban a traumák feldolgozásától kezdve a főzőtanfolyamig számos területen megpróbálják rendbe tenni az életüket, és ami a legfontosabb: hozzászoktatják őket a napi rutinhoz, az időpontok betartásához, hogy képesek legyenek fenntartani egy biztos keresetet. Az utógondozás évekig eltarthat, születésnapjukon, karácsonykor felhívják őket, hogy vannak, hogy alakul az életük.

A kiállítás szervezői külön figyelmet szerveztek a tévhiteknek is, például hogy a prostituáltak jól keresnek, félre tudnak tenni (a valóságban gazdaságilag nagyon kiszolgáltatottak a futtatónak és a madame-oknak). A legnagyobb mind közül talán az, hogy az egész egy természetes jelenség, hiszen a férfiak nemi vágyai kontrollálhatatlanok, és a prostitúció a legjobb módja annak, hogy késztetéseiket levezessék, megóvva feleségeiket, barátnőiket. Akik ezzel egyetértenek, sok mindenkinek az érdekeit védik, csupán egyvalakit nem vesznek emberszámba: a prostituáltat. Nem hiába szól ki az egyik lány a pornóvideóból, arra kérve a férfinézőt: ne nézzen pornót, mert amíg kereslet van rá, működni fog a műfaj.

A kiállítás március 21-től 24-ig látogatható ingyenesen. 14 éven felülieknek már ajánlott, 18 év alatt szülői hozzájárulás szükséges, további részletek itt.