We Love Budapest: Nehéz volt téged elcsípni, a Hamlet tavaly őszi premierje óta tervezzük, hogy leülünk beszélgetni veled. Ennyire felpörögtek az események?
Vidnyánszky Attila: Nem, ez egy kérés volt részemről a Vígszínház felé, hogy az interjúkat inkább az év elejére tervezzük, mert akkor már több mindenről tudok mesélni. Azóta bemutattuk a Háború és békét és márciusban A félkegyelműt.
WLB: Ez tudatos marketing?
V. A.: Pont, hogy nem. Igyekszem keveset villogni, olykor értékesen megszólalni.
WLB: A Budaörsi Latinovits Színházban rendezett Liliomfival lenyűgözted a kritikusokat, az Iván, a rettenettel a Radnótiban szintén. A félkegyelmű is elrugaszkodik a megszokott értelmezésektől, vagy korhű, konzervatívabb produkció?
V. A.: Utóbbi sem áll tőlem távol, valószínűleg ma már az is lázadás lenne, ha valamit úgy csinálunk meg, ahogy le van írva. Egy Dosztojevszkij–történetet viszont nem lehet úgy kifacsarni, mint ahogy azt a Liliomfi esetében tettük. Frissen végzett egyetemistaként ezt megengedhettünk magunknak, és eleve deklaráltuk, hogy egészen mást fogunk csinálni Szigligeti Ede művéből. De abszolút a mába, a VIII. kerületbe hozzuk A félkegyelműt.
Dosztojevszkijt szokás a fantasztikus realizmus jelzővel illetni, úgyhogy a darab is ennek jegyében készül. Nem ígérkezik könnyed előadásnak, ez egy szenvedélyes anyag, és úgy gondolom, ez a szenvedély mindenkit magával tud ragadni. Dosztojevszkij nem lehet szórakoztató, az emberről írt, olyan mélyen és pontosan, ahogy más nem tudott. Ezt a mélységet könnyedén kell újrafogalmazni. Ahogy a regény sem, mi sem tudunk az örök érvényű kérdésekre válaszokat adni, egyszerűen érezni, gondolkodni kell. Ez volna a cél.
WLB: Az Iván, a rettenet mozgalmassága, káosza kapcsán az az érzésem támadt, mintha abszolút a mai fiatalok figyelmére lenne szabva. A folyamatos mozgás, zsezsgés a Hamletben is jellemző volt rád. Elképesztő testi mutatványokat mutattál be, ugráltál, kapaszkodtál, nézni is szédítő volt.
V. A.: Az Ivánban a káosz szándékos volt; csak 15 másodperc csönd van benne, tudatosan. Ma ránk szakad a világ, kitömik az agyunkat, minden kérdés fel van téve, meg van válaszolva. Azt a zűrzavart, túlpörgetett, kifeszített állapotot akartam megmutatni, amikor információk, plakátok, effektek, képernyőüzenetek bombázzák az ember, aki el akar menekülni; egyszer csak behunyja a szemét, és megtalálja a pillanatnyi csöndet, egy új valóságot. A Hamletről pedig filozofikus, idősebb figura él a közgondolkodásban.
Több nagy szerepre ráragad sok minden, és húzza magával. Egy figurának, szerepnek nincs semmiféle megfejtése, nem is kell, hogy legyen. Vagy igaz, amit csinál belőle, rajta keresztül a színész, vagy nem. Ezek nem az én szavaim. Úgy gondoltam, és ebben társra találtam Eszenyi Enikővel, hogy Hamletet szétfeszíti a cselekvésképtelenség. Ezt be lehet mutatni úgy, hogy a sarokban ül, vagy úgy, hogy valóban ki akar törni abból a dióhéjból, amibe zárták.
WLB: Többen azt találgatták, vajon minek köszönhető ez a fizikum.
V. A.: Az előadások karbantartják az embert. A vidéki gyerek szól belőlem, ott mindenkiből focistát akarnak csinálni, én is elég komolyan fociztam egy ideig otthon. De mégiscsak a famászás, csónakázás eredménye. Az egyetemen egyébként elég komolyan kiképzik az embert.
WLB: A Hamletben én úgy láttam, akkor voltál igazán elemedben, amikor az Egérfogó-jelenetben előkerült a kamera, és rendezni kezded a közönséget, a színészeket.
V. A.: Örülök, hogy ez lejött, mert szándékos volt. Az Egérfogó-jelenet a Hamlet csúcspontja, az eksztázis, az egyetlen olyan pont, amikor a főhős tisztán cselekedni tud. Szándékosan van itt a legnyitottabb, legenergikusabb és legközvetlenebb pillanata a figurának. Az apja szellemének nem hisz, inkább a színháznak, ott akarja kiugrasztani az igazságot. Szerintem ez csodálatos.
WLB: Főállásban még mindig inkább színész vagy, de ha rendezel, eldöntheted, mit?
V. A.: Sosem mondják meg, de mindig van egy párbeszéd, mire van szüksége a színháznak, a színészeknek, és megpróbálunk dűlőre jutni. Az Iván, a rettenet esetében a Kováts Adél és Valló Péter azt kérte, hogy semmi esetre sem csináljunk konzervatív előadást, dobjuk el minél jobban az agyunkat. Ezért dolgoztunk át egy klasszikust, aminek egy társasházi science fiction lett a vége. Szóval vannak helyzetek, amelyekhez alkalmazkodni kell.
WLB: Gyakran fogalmaznak úgy veled kapcsolatban, hogy „még csak 23, 24, 25 éves”. Zavar, vagy inkább bóknak veszed?
V. A.: Nem tudom, hogyan lehetne erre egészségesen válaszolni. Nyilván sok energiát ad, hogy már van mire építkezni. Az első rendezésem, az Athéni Timon bemutatójakor érzett gyomorgörcs annak idején elképesztő volt. De ebben a szakmában a legnagyobb erény az, ha az ember kortalan. Arra kell törekedni, és én azért is foglalkozom színházzal, hogy tizenévesnek tűnjek. Ha vannak efféle megjegyzések vagy bókok, talán az a legjobb, ha elengedem a fülem mellett.
WLB: Van egy másik visszatérő téma: minden interjúban kitérnek az édesapáddal való kapcsolatra.
V. A.: Már nem beszélek erről. Vagyis igen, de bátran lecsapom a kérdést, felkészült vagyok (nevet). Minél provokatívabb a kérdés, annál jobb.
WLB: Engem az érdekelt volna, mit gondolsz arról, hogy folyton erről kérdeznek, de ezek szerint nagyon unod...
V. A.: Vannak olyan kérdések, amiket hagyni kéne elkopni, mert kevesebb feszültséget okoznának. Vannak olyan dolgok, amiket szándékosan tartunk a körforgásban, hogy feszültséget generáljanak.
WLB: Viszont a nagymamádról, aki a legnagyobb szerepet játszotta abban, hogy színész lettél, biztos szívesebben beszélsz. Milyen nagymamát képzeljünk el?
V. A.: Ő egy elvetemülten szenvedélyes nagymama, az életszeretete, pozitív hozzáállása magával ragadó. Nagymuzsajban, egy 1800 fős faluban csináltunk színházat. Volt egy gyermekstúdiója, és télen-nyáron volt, hogy hetente hétszer foglalkozott velünk. Az iskolában vagy otthon, vagy a kertben, volt, hogy a hegyoldalon. Mindig, minden helyzetben, mindenkit szenvedélyesen tanított. Az a közeg, az az időszak jelenti mai napig nekem a legnagyobb erőt, inspirációt.
WLB: Gyakran meglátogatod?
V. A.: Az ukrajnai konfiktus miatt már két behívóm van, katonaköteles vagyok, előfordult, hogy az útlevelemet el akarták venni a határon, szóval nehezebb az ingázás. Az osztálytársaim közül többen vannak kint a fronton. Hihetetlen számomra, ami a világban történik, kicsinek, hatástalannak érzem magam.
Nem olyan régen otthon voltam, sokat meséltek a barátaim. Mérhetetlenül elszégyelltem magam, hogy én eközben Budapesten színházat csinálok. Oroszországban dolgoztam a nyáron, az egyik orosz színészhallgató mondta, hogy most el kell mennie a próbáról, mert megérkezett a behívója. Mondtam, hogy nekem is van behívóm, csak a másik oldalra. És ezt a párbeszédet két fiatal színész folytatta le, akik Molnár Ferenc Liliom című darabján dolgoztak Moszkvában. Nekem ez nagyon abszurd, rémisztő volt.
WLB: Állandó alkotótársad Vecsei H. Miklós, akivel egy osztályba jártatok a Színműn, és a Vígszínházban is kollégád. Te rendezel, ő ír. Hogy alakult ki köztetek a szereposztás?
V. A.: Ő korábban, már az egyetem előtt is írt. Mikor az egyetemen Marton László azt tanácsolta, hogy rendezzek, megkérdeztem Hasit, mit szólna hozzá, ha átdolgozná az Athéni Timont. Így kezdődött, és bevált. Most már nem teljesen ez a felállás, mind a ketten közös gondolatot képviselve igyekszünk külön utakat bejárni.
WLB: Közös műhelyetek, a Sztalker Csoport egyelőre elég rejtélyesnek tűnik, nehezen bukkanni egységes információk nyomára. Kikből áll?
V. A.: Csak áprilisban indul a honlap. Osváth Gábor producer, Kovács Adrián zeneszerző, Vecsei Hasi és jómagam alkotjuk a magot. Négy éve az Athéni Timon kapcsán fogalmazódott meg a gondolat, hogy létre kéne hozni egy fiatal alkotókból álló közösséget. Megpróbáljuk ezt a generációt összehozni, és adni nekik egy teret, ahol együtt tudnak gondolkodni. A Sztalker Csoport több kis szektorból áll. Hasi csinálja a könyvautomatás irodalmi akciót és a Sztalker-sulit hétvégente Zoltán Áron színész társunkkal.
Én a színházi oldalt képviselem, tizenöt színésszel dolgozunk együtt a nyáron kilenc különböző színházból. A Liliomfi, az Iván, a rettenet, A III. Richárd más színházakkal közös koprodukciókban születtek, de most lesz az első saját bemutatónk az Ördögkatlan fesztiválon, Faulkner Míg fekszem kiterítve című regényének átdolgozása. Illetve próbáljuk beindítani a filmes részleget. Szándékosan lassan haladunk, hogy biztonságot érezzünk magunk körül.
WLB: A nyári munka már általános a színészek körében, a Madáchban már nyári szünet sincs. Nincs ebben valami ijesztő a jövőre nézve? Hogy egyre jobban zsigerelik a szakmát?
V. A.: De, ez valóban fenyeget minket. A színész döntése, hogy játszik-e augusztusban, de való igaz, hogy az idegrendszerét egyre jobban próbálják szétfeszíteni. Miközben a celebek kerülnek az előtérbe, addig azok, akik értéket próbálnak képviselni, lassan elfakulnak. Ez ellen kell dolgozni.
WLB: Hol látod magad ebben a munkában? Hol szeretnél lenni 60 évesen?
V. A.: Én nagyon hiszek a Vígszínházban, az eszmeiségben, amiért ide jöttem, az emberekben, akik itt dolgoznak, és őszintén azt gondolom, hogy nem lehet előre tervezni ebben a szakmában. A Vígszínház a motor, ahol tanulni, nőni kell. Hihetetlen erőt ad egy ilyen társulathoz tartozni, igyekszem érvényes fogaskereke lenni a gyárnak. A Sztalker Csoportot még csak most ültettük el.
