Annyira a VII. kerületben koncentrálódik a budapesti éjszaka, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, a Nagykörúton túl már alszik a város. A Nyugati pályaudvar mögötti környékre pedig végképp nem úgy gondolunk, hogy túl sok szórakozási lehetőséget nyújthat. Így ha befordulunk a Csengery utcába, pár lépés után a kőfal mellett elsétálva nem is sejtjük, hogy a falon túl egy zöld kert és egy kocsma rejlik. Bár a bulinegyed felfutása és a gasztroforradalom rengeteg új helyet hozott létre, és a régi nagyokat is megújulásra késztette, itt mintha megállt volna az idő; a Pótkulcs mégis erős törzsközönséggel rendelkezik. Nyomába eredtünk a történetének, és megpróbáltuk megfejteni a titkát.

Ha a Pótkulcsot romkocsmának tekintjük, akkor számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy valójában ez lehetett az első romkocsma a városban. A Szimpla Kert csak 2002 májusában nyitott meg, míg ők rendes üzemmódban 2001-ben, azokban az időkben, amikor óriási igény volt a jó helyekre. Árva Csilla tulajdonos azonban inkább kerüli a romkocsma elnevezést, ami szerinte inkább arra jó, hogy érdekesebbé tegye ezt a fajta szórakoztató réteget. „Bármi is lett volna a kifejezés, ezekre a helyekre szükség volt, mert a kommunista csökevények mellett nem jött létre semmi, a közvélekedés úgy tartotta számon a vendéglőket, mint ahol mindenkit becsapnak és lehúznak” – mondta Árva Csilla, aki szerint a „romkocsmák” ezen a szemléleten változtattak. A Pótkulcsban kannás helyett minőségi bort kezdtek árulni, az egy deci tényleg egy deci volt; normális alapanyagokból főzték az ételt, és egyfajta barátságos lazaság jellemezte őket: a vendég oda ült, ahová akart, nem magasodott fölé a pincér.

Az étel-ital kérdése persze csak egy része a történetnek. Budapesten akkoriban a minőségi programok terén is hiány volt: létezett egy erős alternatív réteg, amely nem tudott hol fellépni, hiszen akkorra bezárták a Fekete Lyukat, a Tilos az Á-t, a Fiatal Művészek Klubját, a művelődési és kultúrházak pedig tönkrementek. A Pótkulcsban ingyenes koncerteket kezdtek el szervezni, külön hangsúlyt fektetve a népzenére, amelynek reputációja addigra annyira megromlott, hogy mikor először játszottak magyar népzenét, a vendégek felálltak és kimentek – de csak a magyarok, mert a külföldieknek tetszett. 2002 óta minden kedden szól a magyar népzene, a kulturális programok és a koncertek pedig erős profiljává váltak a helynek, ami minden bizonnyal hozzájárul ahhoz, hogy sokan a szívük csücskének érzik a Pótkulcsot. Több koncert és esemény is akad minden héten, a balkáni, ír és más nemzetiségi táncházaktól elkezdve a jazzig, és a kiállítások is rendszeresek. 15 éve pedig filmklub is fut, ahol régen 16 mm-essel vetítettek eredeti kópiákat;  ez a filmmúzeum tv csatorna létrejötte után értelmét veszítette, így 8 éve már a digitális kor kihívásainak megfelelve vezetik.

Hivatalosan 2000 óta létezik a hely, de a nyitás után pár hónapnyi üzemelés után bezárt. Árva Csilla 2001 szeptemberében nyitotta újra három fiatal, vállalkozó szellemű külföldi befektetővel, akik egy év után másfelé vették az irányt. A nyitás után még évekig megesett, hogy be-bekopogtattak egy-egy tompa késsel vagy lemásolandó kulccsal, az épületet ugyanis négy dinasztián át egy köszörűs család birtokolta. Egyébként a 18. század végén vendégfogadó volt, a pincéje megtalálható az első budapesti térképen; a környék akkor a város széle volt, az ide érkező kofák, vásárosok szálltak itt meg.

Az itt hagyott köszörűkövekből kerti asztalok lettek, és a hely a nevét is ennek a múltnak köszönheti: az ajtón az a felirat állt, hogy késélezés, ollóélezés, pótkulcs. Az udvar óriási változáson ment át a kezdetek óta: Csilla vadszőlővel ültette be, megnőttek a fák, és egy olyan fallal védett zöld oázis jött létre, amely egyedülálló hangulatot nyújt a város közepén. A miliő egyébként a filmipar figyelmét is felkeltette. Gyakran forgatnak itt, és ennek köszönhető az egyik berendezési tárgy is, ami nem mástól származik, mint Robert Pattinsontól. A kapun egy kézi rajz hirdette akkor a Pótkulcsot, ami a Bel Amiforgatásakor annyira megtetszett a színésznek, hogy egy, a kellékestől szerzett lámpaernyőért elcserélte.

Az intimitás és a belváros nyüzsgésétől való elszeparáltság, ami miatt oly sokan szeretjük a helyet, negatívumként is megjelenik azért, hiszen a Belső-Erzsébetvárosban dömpingszerűen nyíló kocsmák éreztették a hatásukat itt a Körúton túl. Ennek ellenére megmaradt a vendégkör és a hangulatot jellemző laza vadromantika. Sőt, azóta Szentendrén is nyílt egy Pótkulcs. Mikor Csillát arról kérdeztük, mi kell hozzá, hogy 17 éven át eredeti profiljában fennmaradjon egy hely, azt válaszolta: napi 24 óra munka és kitartás, de tuti recept a sikerre nincs. „Aki tudatosan eltervezi, hogy nyit egy romkocsmát, ahová majd jönnek a turisták, és meggazdagodik belőle, az téved” – mondta. „Lehet, hogy nekünk szerencsénk volt abból a szempontból, hogy 17 éve nyitottunk, és kialakult egy kemény törzsközönségünk, akik a mai napig ide járnak. Nemrég arra lettünk figyelmesek, hogy valaki nemrég a nyugdíjba vonulási bulijára foglalt asztalt.”

Hogy mennyire kiszámíthatatlanul alakulhat egy kocsma élete és híre, arra az is példa, hogy még jóval az internet és a Facebook előtt jártak időben, mikor a világ két túlsó végén lakó megbeszélte egymással, hogy itt fognak találkozni. „Rólunk érdekes módon előbb tudtak a külföldiek, mint a magyarok. Az elején még jöttek hozzánk térképpel, amin be voltunk jelölve egy iksz-szel” – emlékezett vissza Csilla.

Ami pedig a helyieket illeti, a város változásai csak használtak a jó kapcsolatnak: az elmúlt 17 évben kicserélődött a környék lakossága, jóval többen lettek azok, akiknek pozitívumot jelent egy kocsma közelében lakni, ahová le tudnak jönni vacsorázni, és még programok is vannak.