Amikor valaki taxiba száll, valahogy nem éppen arra számít, hogy egy komplett időutazós városnézésen lesz túl, mire a végcélhoz ér. Pedig ha van olyan szerencséje, mint nekünk volt, és Popovics András autója jön érte, régi képeket nézhet végig arról az útvonalról, amerre halad, kiegészítve a 10 éven át budapesti történeteken edződött András információmorzsáival. Így nyer teljesen új értelmet a taxizás, de a leírásokkal tűzdelt képeket az Ilyen is volt Budapest-oldalon is lehet nézegetni.

Amikor azon aggódva, hogy lekésünk egy mozifilmet, taxit hívtunk, akkor csak a vak szerencsén múlt, hogy épp Popovics András autóját küldték értünk. Ez pedig útikönyveken és szóróanyagon túlmutató extrával járt együtt: sofőrünk mellett, egy tableten régi budapesti képek váltották egymást, néhány információval tűzdelve. Ez önmagában még nem is lett volna annyira „megbotránkoztató”, de egy pár perc után feltűnt, hogy a képek lekövetik az útvonalat, amin járunk. Így suhantunk el a Nagykörúton a Tanács Mozi és a Szikra Mozi mellett, és így láttunk utcai mérlegest az Andrássy úton.

Ezen a ponton már nem bírtuk megállni, hogy rákérdezzünk, ez szándékosan történik-e így. „Még szép!” – hangzott András büszke válasza, aki aztán megosztotta velünk az Ilyen is volt Budapest-oldal és saját maga történetét. Tősgyökeres budapestiként gyerekkori emlékeket kutatva kezdett képeket gyűjteni, több mint tíz éve, majd rendezte, elemezte és leírásokkal egészítette ki őket, csak úgy magának. A honlap és a GPS alapú alkalmazás később jött, a gyerekei biztatására.

Mi a pár perces reakcióidőnkkel lassúnak számítottunk, volt olyan, aki már a második képnél észrevette a turpisságot. „Amúgy nem szoktam semmi reklámot csinálni szóban, csak bekapcsolom, ha észreveszik, beszélünk róla, ha nem, nem… De érdemes lenne lefényképezni azoknak az utasoknak az arcát, akik döbbenten nézik a képernyőt, már ha nem a telefonjukat bújják.”

Mára körülbelül 3000 régi képet dolgozott fel, de a forrástár látszólag kimeríthetetlen: egyre több mindenkitől kap fotókat, legyen az egy taxizás közben megismert utas vagy egy látogató. „Szinte mindennap vannak nagy találkozások. Volt egy utasom, aki az oldalam látogatója lett, majd azt mondta, odaadja nekem élete gyűjteményét - 10.000 képet. Azóta is dolgozom belőle.”

Hiába nőtte ki magát a forrástár és az oldal, hiába jön a GPS-alapú applikáció, és hiába élhetne meg akár az autodidakta módon felszedett tudásnak hála idegenvezetésből is, András főállásban taxizik, már 34 éve. Szabadidejében pedig, éjszaka, két képernyő előtt, sok könyv között, háttérben az esti film hangjaival kutat és szerkeszt. „Nagyon sok idő a kutatás, épp ezért 1-2-3 képet tudok feldolgozni egy nap. Ehhez körülbelül 10-15 könyvem van, a már meglévő információk és a látogatók értékes hozzászólásai.”

A látogatók és a hozzászólók pedig sokan vannak, ahogy András mondja, „emlékezni szeretnek az emberek”. De nem csak a nosztalgiázó idősebb generáció néz régi képeket, ahogy eleinte ő is feltételezte. „Egyre több levelet kaptam a fiataloktól, hogy bizony őket is érdekli a projekt, hisz amióta rátaláltak az oldalamra, más szemmel néznek Budapestre. Úgyhogy megkaptam a beosztásomat.”

A legnépszerűbb képek az 50-60-as évek Budapestjéről származó éttermeket, kocsmákat ábrázoló darabok vagy az olyan érdekességek, mint a beépítetlen, kukoricafölddel borított Örs vezér tere. Andrást személyes kedvencekről kérdezni nagyjából olyan lehet, mint egy anyát a gyerekeiről, de azért példának kaptunk egy képet egy '87-es, bevásárló nőről és az 1910-es Fonal utcáról. „De mondok még érdekesebbet; már öt olyan kép van a gyűjteményben, ahol valaki felismerte saját magát a képen, például a volán mögött.”

Ezek a képek kerülnek aztán a kocsiba is: András fia készítette el azt az applikációt, ami GPS-alapon követi, merre járunk, és az ahhoz legközelebbi képeket listázza. Hamarosan letölthető is lesz, kár, hogy a mellé nem fognak ajándékba járni András élőszavas sztorijai – merthogy abból van neki bőven. „Valóban sok mindent tudok Budapestről, azt is, hogy mennyi mindent nem tudok.” Rövid utunk alatt azért majd minden második épülethez hozzáfűzött valamit, és örült a piros lámpának, hisz így még többet mesélhetett.

És van tovább: a cél most a „vakfoltok feltöltése”, az alkalmazás levédetése, és ami ennél is fontosabb: az élő emlék adása. „Az biztos, hogy a halálom napjáig fog tartani, már most annyi kép vár feldolgozásra, hogy kitartana harminc-negyven évig, és folyamatosan jön a többi.”

Egyetlen jó tanácsunk maradt útravalónak: ha mostantól taxiba szállunk, a mobilunk helyett először pillantsunk a sofőrünkre és a műszerfalra, hátha. Addig pedig ITT és ITT lehet nézelődni.