We Love Budapest: Épp a mandulaműtéted után vagyunk két héttel. Egy előadóművésznél komoly félelemforrás lehet a torka állapota, ráadásul neked zenekarod is van, amiben énekelsz. Miért kellett megműteni?
Tasnádi Bence: A múlt évadban sokat betegeskedtem, semmit nem tudtam kipihenni, és felmerült a gyanú, hogy a mandulám felel a felülfertőződésekért. Szerettem volna megúszni, de két gégész is azt javasolta, vetessem ki, mielőtt további gondokat okozna. A nyári elfoglaltságaimhoz igazítottam a műtétet: két hetet töltöttem Albániában és Olaszországban, emellett a zenekarral felvettünk egy dalt és leforgattunk hozzá egy klipet. A próbafolyamat első hetében még nem volt kifogástalan a hangom, de szerencsére azóta rendbe jött.
WLB: Egy átlagos nézőnek nagy rejtély, hogy képes a maximumot nyújtani a színpadon a színész, mikor rossz passzban van, vagy épp beteg.
T.B.: Az évadnyitón nem véletlenül mondta Máté Gábor igazgató, hogy jó munkát kívánok mindenkinek, és jó egészséget! Nem egyszer játszottam lázasan színpadon, ami kisebb gond ahhoz képest, ami a Részegek próbafolyamata alatt történt: az egyik jelenetben, szerepe szerint Mészáros Béla beleboxol egy serpenyőbe, amit én védekezésül magam elé tartok. Nem gyakoroltuk ki, túl lazán tartottam a serpenyőt, és hozzám vágódott. Három-négy öltéssel kellett összevarrni a szám, és két fogamból letört egy-egy darab; úgy néztem ki, mint AzÁlmosvölgy legendájából a lefűrészelt fogú fickó. Aznap este épp nem volt előadásom, másnap beugrottak helyettem, de harmadnap már kivették a varratokat, és színpadra léptem a Mártírokban.
WLB: Mondhattál volna nemet?
T.B.: Igen, de visszatartott egyfajta művészi makacsság. Az ember nem akarja, hogy előadások maradjanak el miatta. Illetve rossz azzal szembesülni, hogy pótolható.
WLB: Van-e olyan lelkiállapot, ami már komolyan befolyásolja a színpadi játékot?
T.B.: Kicsit minden aznapi élmény befolyásolja az esti alakítást. A rossz passz vagy egy betegség még előnyünkre is szolgálhat, mindegy, milyen szerepről van szó. Ahogy sírni örömünkben is lehet, úgy van átjárás boldogság és boldogtalanság között; ha nagyon magam alatt vagyok, annál jobban áhítozom a boldogságra, könnyen fantáziálok róla. Inkább az a rossz, ha az ember üres; tavaly annyit játszottam, hogy azt éreztem, nem tudok honnan meríteni, inspirálódni, kikapcsolódni, ami olykor nem jelent többet, mint együtt ebédelni az anyukámmal.
WLB: Az idei évad is hasonló lesz?
T.B.: Feltehetőleg most is sokat fogok játszani, az összes tavalyi előadásom műsoron marad, és kiegészül négy új bemutatóval.
WLB: A Katona első premierje, Lucy Kirkwood Munkavégzés során nem biztonságos című darabja a bulvárról szól majd. Kit fogsz játszani?
T.B.: Egy gyerekes, idétlen, szexuálisan túlfűtött újságírót, aki aztán pórul jár.
WLB: Nem lehet véletlen, hogy színpadra tűzték A bajnok után, ami a valósággal való kapcsolata miatt elég nagy médiafigyelmet kapott.
T.B.: Igen, Máté Gábor nagyon pipa volt az újságírókra. Elmondása szerint késhegyre menő vitákat folytatott arról, milyen károkat okoznak a sajtóorgánumok azzal, hogy politikai fontoskodásból, szenzációhajhász módon bemószerolnak egy produkciót. Fel sem tűnt volna senkinek, hogy a történet összecseng a valósággal, annak ellenére, hogy Pintér Béla részéről nyilván szándékos volt a témaválasztás. Nem valószínű, hogy ekkora botrányt keltett volna, ha nem hozzák le címlapon.
WLB: Viszont még mindig alig lehet rá jegyet szerezni, szóval a botrány reklámnak se volt utolsó.
T.B.: Ez mondjuk igaz.
WLB: Decemberben pedig jön az Ascher Tamás Háromszéken, amelyet az a Heti Válasz-cikk inspirált, miszerint arról is lehetne előadást csinálni, hogy az igazgató abortuszra kényszerítette a feleségét.
T.B.: Ez egy pimasz válasz a színház részéről, amit én üdvözlök. Úgy döntöttek, hogy nesze, tessék, akkor itt van Máté Gábor életéről egy színdarab.
WLB: Ennyire provokálni kell a közvéleményt, hogy egy előadás jól menjen?
T.B.: A nézőket egyfelől a könnyed, szórakoztató műfajok csalogatják, másfelől a közéleti, társadalmi szurkálódások érdeklik leginkább. A provokációval semmi baj, a színház egyfajta udvari bolond szerepkörben van, feladata visszajelzéseket küldeni. Csak fontos, hogy a hatalomnak legyen humora!
WLB: A kétfajta színház, a szórakoztató és a társadalmilag elkötelezett között viszont mintha egyre nagyobb lenne a szakadék. Mikor a Vígszínháztól eljöttél a Katonába, szerepet játszott benne, hogy komolyabb, mélyebb dolgokra vágytál?
T.B.: Nem kimondottan, de meg se fordult a fejemben, hogy másképp döntsek, amikor Máté Gábor elhívott. Nem éreztem jól magam. Mindenki kedves volt, de közben úgy éreztem, hülyének vagyok nézve.
WLB: Van olyan színész, akinek igenis fontos, hogy estéről estére annyian lássák színpadon, mint amennyit a Vígszínház repertoárja és nézőszámai biztosítani tudnak.
T.B.: Sokaknál szempont a népszerűség. Egy időben, az egyetemen nagyon szomjaztam a hírnévre. Menőnek gondoltam magam, és azt hittem, néhány év, és ország-világ ismerni fog. Nem így alakult.
WLB: Miért?
T.B.: Erről én is tehetek. Ha megtaláltak olyan munkák, amelyek ugrásszerű népszerűséget hozhattak volna, előfordult, hogy én mondtam nemet, mert nem volt kedvem hozzá, és azt éreztem, rosszul jönnék ki belőle. Így viszont nem várhatom el, hogy híres legyek. Ahhoz egy kereskedelmi csatornán kéne műsort vezetni, vagy szappanoperákban agonizálni.
WLB: Ez majdnem meg is történt. A Korhatáros szerelem című új magyar sorozatba elvileg be is kerültél, te alakítod a 39 éves háromgyerekes anyuka 25 éves szeretőjét.
T.B.: Mindössze a pilotot forgattam le. Kiválasztottak ugyan a castingon, de végig elégedetlenek voltak a hajammal, a hangommal, a testalkatommal. A forgatáson plusz rétegeket adtak rám, hogy vastagabbnak tűnjek, és kijelentették, hogy 8-10 kiló izmot fel kéne szednem júniusig. Kozmetikushoz is be akartak jelenteni, de ami a legméltánytalanabb, hogy legomboltak rólam pénzt egy nevetséges eset miatt: éjjel 3-kor hazafelé tartottunk Patríciával (Kovács Patrícia, a sorozat főszereplője – a szerk.) a forgatásról. Én felmarkoltam egy salátát, hogy útközben megeszem, de a hungarocell doboz átlyukadt, és kifolyt a szósz a fuvarkocsi hátsó ülésére. Nedves törlőkendővel próbáltuk eltüntetni. Pár héttel később felhívott a gyártásvezető, hogy a kárpittisztítást nekem kéne fizetni, ennyivel kevesebb lesz a gázsim. Először azt se tudtam, miről van szó. Mindezt úgy, hogy a forgatásra a saját alsónadrágjaimat kellett vinnem, spórolási célból, sajnos az egyiket ki is szakította a mikroport. Vajon be kéne nyújtanom egy számlát az alsónadrágról? Az is érdekes helyzetet szült, amikor a pilot vetítésén leült mellém a producer úr, és jó szándékúan elkezdte mutogatni, hogy „itt jól játszol, itt nem játszol jól”. Azt éreztem, hiába ő a főnök, az én szakmámban nem kompetens, hogy dirigáljon, hosszútávon megbolondultam volna ebben a munkaviszonyban. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy végül a TV2 szeretett volna mást helyettem. Fellélegeztem, mert éreztem, hogy ez az egész nekem nem áll jól, ügyetlen vagyok, nem mondtam szívesen azokat a szövegeket. A Katonában biztonságban vagyok, és nem kell elszenvednem hasonló ocsmányságokat.
WLB: Gondolom, az ilyesmi elveszi az ember kedvét a további forgatásoktól, bár a fesztiválkedvenc 1945-ben emlékezetes alakítást nyújtottál.
T.B.: Olyan jó, hogy abban a nagyjátékfilmben részt vehettem! Nagyon sok múlik a forgatókönyvön. Hülye vagyok, mert elmegyek a castingra akkor is, ha látom, hogy a szöveg mondhatatlan, a szituáció túlbeszélt, a konfliktus mondvacsinált. Sajnos kevés színész van abban a helyzetben, hogy egy 20-30 napos forgatásra és több millió forintra nemet mondjon csak azért, mert művészileg libabőrös lesz.
WLB: Ezek szerint továbbra is jársz válogatásokra?
T.B.: Ha hívnak, igen, bár ritkán szeretném megkapni a szerepet, amire megyek. Szívesen várnék akár 10-15 évet egy igazán jó lehetőségre. Úgy érzem, a személyiségem nincs teljesen összhangban a külsőmmel. Imádom, hogy színházban eljátszhatok egy irritáló némettanárnőt, egy hároméves gyereket, egy félkegyelműt, de filmekbe általában a nőcsábász, macsó rossz fiúk szerepeire hívnak be. Ezeket nem tudom olyan jól hozni a vásznon, nem mindig tudok kellő vagányságot sugározni, olykor meg az irónia buktat le, ami színpadon belefér, filmen viszont csak akkor tiéd a szerep, ha azt jelented, amit keresnek.
WLB: Ez azt jelenti, magánemberként nem vagy macsó rosszfiú?
T.B.: Nem, inkább egy tépelődő, magamnak való, zárkózott valaki vagyok.
WLB: Az Olaszliszkaiban ellenben abszolút negatív karaktert játszol.
T.B.: Filmen nem játszhatnék el egy zempléni cigány gyereket; senkinek nem jutna eszébe az én árja fejemre osztani. Esetleg, ha egy filmrendező eljár színházba, és megihleti egy színész, akkor előfordulhat, hogy alkata ellen oszt rá szerepet. Ritka ez a metódus. A színházban lehetőség van többfélét játszani, és én ezt annyira bírom – életem legmeghatározóbb szerepe volt.
WLB: Többen úgy gondoljuk a szerkesztőségben, hogy nagyon jó voltál benne, és azóta mintha radikális fordulat állt volna be nálad szakmailag. Mi történt?
T.B.: Egy időre eloszlatta bennem a kételyeket a tehetségemet illetően, jót tett az önbecsülésemnek, ettől sokkal bátrabb lettem. Azelőtt nyögvenyelősen, erőlködve próbáltam kikaparni magamnak a gesztenyét. Olyan, mintha a szakmát, de még a színház rendezőit is megleptem volna. Márpedig ha nem hisznek bennem, képes vagyok nagyon elbizonytalanodni. Máté Gábor sejtette, hogy szunnyadnak bennem efféle erők, bizalmat szavazott nekem és megkínált ezzel a szereppel, amiért nagyon hálás vagyok.
WLB: Korábban nyilatkoztad, hogy aggódsz, sikerül-e a nézők kegyeibe férkőznöd. Változott ez azóta? Egyáltalán, le lehet vetkőzni az „agyalást”?
T.B.: Nekem eddig nem sikerült. Hároméves korom óta rágom a körmömet. Gyerekként számtalanszor próbáltak leszoktatni róla, eredménytelenül. Ha valami megfejtésen töröm a fejem, automatikusan a fogamnak feszülnek az ujjaim. Nem tudnám helyettesíteni ezt a szokást. Markolászhatnék stresszlabdákat, tépkedhetnék papírdarabokat, de ha húzós időszakom van, mindig a számba téved a kezem. Nem baj. Sokat gondolkodom, az agyalás pedig fejlődésre sarkall. Ezt nem érdemes levetkőzni. Azt talán már sikerült kicsit, hogy rettegjek attól, vajon tetszem-e a közönségnek. Már nem adok mindenki véleményére.
WLB: A színészetnél lehet akár előny is az túlbonyolítás, túlgondolás?
T.B.: Engem csak a traumatizált, sérült színészek érdekelnek. Nem szeretem a színpadi bájcsevegést, a sekélyes megnyilvánulásokat, az álszentséget. Megvalósítani és nézni is azokat szeretem, akik elég sérültek ahhoz, hogy intenzíven érezzenek. Nem szeretnék valaha is megelégedni azzal, amit a színpadon nyújtok. Aki az emberiség, a létezés alapvető tragédiáját nem érti, nincs fúzióban a szíve és az agya, nem lehet igazán jó színész, szerintem. Sokan a reflektorfény miatt választják ezt a szakmát, szerencsére itt a Katonában nem a taps a kedvenc része a színészeknek. Persze itt is megfigyelhető, ki az, aki a halványodó taps ellenére belendül a színpadra, és ki az, aki hagyja elcsendesedni. Ez változó, és általában beszédes.
WLB: Ha nem a taps, akkor melyik a kedvenc részed?
T.B.: Amikor sajnáltathatom magam. Nagyon szeretek szenvedni! (Nevet) És az a jó, ha erre van is okom – sajnos nehezen tudom átverni magam, ha nincs miért sajnálnom magam, akkor nehéz.
WLB: Miért jó, ha sajnálják az embert?
T.B.: Jó kiváltani az együttérzést. De fordítva is működik, gyakran az együttérzés révén tudom sajnáltatni magamat – a Bádogdobban van egy kis szerepfoszlányom, amikor egy gyengén látó postai dolgozót alakítok. Leejti a szemüvegét, jönnek a nácik, de szemüveg nélkül nem menekülhet, meg kell találnia. Ilyenkor mindig az egyik nagymamámra gondolok, aki egy áldott jó asszony, és évtizedekig 8-10 dioptriát viselt. Ő maga mondta, hogy nem ismerne meg az utcán szemüveg nélkül, ha elmennék mellette.
WLB: Elengedhetetlen, hogy mindig legyen egy „nagymama”, vagyis egy valós saját élmény, amiből egy szerep során építkezel?
T.B.: Igen. Konkréttá tesz. Máskülönben lebukik az ember. Lehet persze a szöges ellentétét is gondolni. Ha azt mondom neked, szép vagy, gondolhatom közben, hogy csúnya vagy – a lényeg, hogy legyen mögötte valami, amitől konkrét az állítás.
WLB: Köztudott, hogy nagyon fontos neked a zene. A zenekarod, az Ed Is On jelenti neked az önkiteljesedést, önmegvalósítást?
T.B.: Igen. A színházban én csak kivitelező vagyok, a zenekar a saját beruházásom, projektem. Érdekel az alkotás azon része, amikor a saját szavaimmal próbálom leírni a leírhatatlant. Illetve izgat az előadóművészet ezen formája, a koncertélmény, a közönség felszabadultsága, a hevesség, az együtt-izzadás.
WLB: A frontemberség tipikus macsó szerep, nem?
T.B.: Nem is tudom mindig jól kezelni. Irtózom azoktól a fordulatoktól, hogy „Itt vagytok még?”, „Gyertek közelebb!” „Kezeket a magasba!”. Nehezen kommunikálok a közönséggel, ugyanakkor imádok színpadon állni, basszusgitározni, énekelni. Feszegetni a hangom határait, megtapasztalni azokat a zúduló energiákat.
WLB: Arra nem gondoltál, hogy a kreatív energiáidat színházban is kipróbáld rendezőként, ahogy sok más pályatársad?
T.B.: Inkább az íráson gondolkodtam. Naplót írok, de a fikcióhoz szegény a fantáziám. Csakis megtörtént eseteket tudnék élményszerűen papírra vetni. Azt hiszem, leginkább klipeket szeretnék készíteni magas művészi színvonalon. Egész kamaszkoromban a VH1-t meg a Music TV-t bámultam. A zene, a szöveg, és a vizuális anyag egyesülése nagyon izgat. Ha lehetne, az összes dalunkhoz forgatnék egy klipet. Talán 40-50 éves korom körül belekóstolok a rendezésbe, de valahogy nem érdekel annyira, mint a zenélés és a koncertezés, amit átfogóbb és zsigeribb művészi élvezetnek tartok.
WLB: Nem akarok állásinterjúkra emlékeztető kérdést feltenni, de hol látod magad 10-15 év múlva? Szerepálomról lehet szó a Katona József Színházban? T.B.: 10-15 év múlva szeretném a Budapest Parkot legalább annyira megtölteni, hogy tömegszörfözni lehessen. A színház kapcsán egyelőre nincsenek céljaim. A jó szerepek fontosak, mindegy, mekkorák, csak legyen vele ügyem. Jobb is, hogy az egyetem elvégzése után nem pottyant minden az ölembe – lehet miről álmodozni.
WLB: Ha Máté Gáboré után színpadra vinnétek Tasnádi Bence életének egy momentumát, melyik lenne az?
T.B.: Inkább filmet forgatnék életrajzi ihletéssel, kettőt. Egy dogmaszerű, minimalista, Jelenetek egy házasságból-jellegű filmet, ami egy nagy szerelemről és annak hányattatásairól szólna. A másikat egy baráti társaságról, meg arról, milyen felhőtlen hasztalanságban szaladtak el a gimnáziumi évek, és azóta is hogy szaladnak. Az talán kicsit trainspottingos lenne (nevet).
