A vizuális kommunikáció egyik legrégebbi és klasszikus formája a plakát. Tulajdonképpen az első „újságok” is plakát formában jelentek meg. A híreket, színházi műsorokat, a közösség számára fontos tudnivalókat a város vagy falu legforgalmasabb terein kifüggesztették, hogy ezeket az emberek elolvashassák – már aki tudott – vagy felolvassák nekik.  A nyomdaipar fejlődésével a 19. században vált lehetővé az újságok akár százezres példányszámban való terjesztése. A hirdetők, kis- és nagykereskedők, cégek, társaságok hamar felismerték, hogy ebben micsoda üzleti potenciál rejtőzik, és a lapkiadó vállalatok lassan az újságok egyre nagyobb részét adták el nekik reklámfelületnek. A kezdetben szöveges apróhirdetések egyre nőttek, illusztrációk, képek, logók jelentek meg.  

A Vasárnapi Újság hirdetés rovatát böngészve kicsit bepillanthatunk a rég letűnt mindennapokba: alakformáló olajak, biztosítások, csodaszerek, népszerű könyvek, Singer varrógépek, sírkövek hirdetései egymás hegyén-hátán. Viszont ha jobban megnézzük, látszik, hogy alig egy évtized alatt 1876-től 1887-ig hogyan tolódnak el a vizualitás felé a hirdetések.

A mai formában ismert plakát már a modern kor és a nagyvárosi életmód terméke, a 19. század második felében terjedt el. A nyomdaipar és technika ekkor ért el arra a fejlődési szintre, hogy képes volt nagy mennyiségű és jó minőségű termék előállítására. A korai, ám máig töretlen népszerűségnek örvendő művészi plakátok – melyeknél a hirdetett terméket talán már rég nem is gyártják, vagy a népszerűsítendő helyek száz éve lehúzták a rolót, mégis máig szívesen nézegetjük őket – Henri de Toulouse-Lautrec vagy Alfons Mucha szecessziós alkotásai. A plakátkultúra megjelenésekor a gazdasági érdek mellett a művészeti értékre is törekedtek. A grafikák inkább kidolgozottságukkal, igényességükkel hatottak, semmint agresszív üzenetükkel.

A magyarországi első plakátokat az 1885-ös Országos Kiállításra készítette el a kor ünnepelt festője, Benczúr Gyula. A majd egy évtizeddel későbbi millenniumi ünnepség idején már általánossá vált, hogy nemcsak a kiemelkedő eseményeknek, kiállításoknak készítenek plakátokat, hanem a társaságok, márkák is hirdetnek, a budapesti utcákon ekkor jelennek meg az első, hengeres hirdetőoszlopok és színes nyomatok.

A huszadik század elején tűntek fel először az utcákon a kereskedelmi plakátok, ezeket már nem festők, hanem nyugaton tanult plakátgrafikusok tervezték,  Faragó Géza például magától Muchától tanult Párizsban, Bíró Mihály pedig Londonban és Berlinben tanult, ők terjesztették el Magyarországon a nyugaton már addigra bevett plakátnyelvet. 

Az első világháború alatt, és az azt követő politikailag zűrös és változékony években jelent meg a propagandaplakát az utcákon, egyszerű, de erőteljes, hatásos képi és formavilággal és üzenettel.

A két világháború közötti Budapest utcáin már teljesen megszokottá váltak a hirdetőoszlopok, plakátok, falragaszok. A politikai üzenetet közvetítők mellett lassan újra megjelentek a kereskedelmi plakátok. Az addig megszokott, sokszor a természetből vett motívumokkal, indákkal dolgozó szecessziós stílust felváltotta egy letisztultabb, a modern élet diadalát hirdető formavilág: megjelentek a technikai vívmányokat, villanykörtét, autós utazásokat, rádiót, konzerveket népszerűsítő grafikák.

Ezen az 1934-es fényképen,a háttérben több híres korabeli plakátot is láthatunk. Az elefántosat 1930-ban tervezte Richter Aladár az Állatkert részére, amikor egy kis elefánt született. A plakát annak ellenére maradt, hogy sajnos a szülés után nemsokkal az anyaállat agyonnyomta a kicsinyét. De a korszak divatos fürdőruhájának, a Nor-Coc-nak is jól látszik az art deco plakátja.

A második világháború kitörésével újra ellepték a pesti utcákat a toborzó, lelkesítő és megfélemlítő propagandaplakátok. Az első világháború óta sokat változott a világ, az akkor még csak gyerekcipőben járó háborús propagandagépezet a negyvenes évekre már a pszichológiai hadviselés legfontosabb eleme lett.  A magyar fővárosban megjelenő plakátok is alkalmazzák a leghatásosabb elemeket: az ellenség démonizálása, állatias ábrázolása, az érzelmek felkorbácsolása a lángoló szülőföld megjelenítésével, sebesült, megtámadott vagy rettegő ártatlanok, nők, gyermekek ábrázolásával.

A 40-es évek végén bekövetkezett politikai fordulattal a reklámszakma elég felemás és abszurd helyzetbe került: mit lehetne, és ugyan minek is bármit is reklámozni egy olyan gazdaságban, ahol nincs szabad verseny? Ekkor születtek az olyan elmés, máig szállóigeként terjedő mottók, mint a "Cipőt a cipőboltból!". Az éppen zajló árverésen a legkorábbi plakátok ebből a korból származnak, ha valaki szeretne a sajátjának tudni egyet, még megteheti. A Kádár-korszak lényegesebben enyhébb, és gazdaságilag megengedőbb légkörében a plakátművészet második aranykorát élte. Még itt is jelentett némi fejtörést, hogy ugyan mit jelent a szocialista reklám, és hogyan fér meg a kapitalista fogyasztói társadalom eme eszköze a fennálló rendszerrel, de egészen kreatív megoldások születtek. Színes plakátokon népszerűsítették nemcsak a legújabb technikai csodákat, mint a Hajdú mosógépet vagy az Állami Áruház legújabb kollekcióit, de az egészséges életmódra – vagy legalábbis a kevésbé ártalmasra – buzdító plakátokban sem volt hiány.

Az Iron Maiden-graffiti a nyolcvanas évekből már új idők új dalainak az előhírnöke, és a kihívó cipőreklám is már napjaink reklámjainak a narratíváját idézi fel, azaz nővel és kiskutyával mindent el lehet adni. A mindent elborító, hatalmas óriásplakátokat végül a kapitalizmus hozta el Magyarországra is, itt egy egészen korai, budapesti darab, ami szintén ma már történelem. Az igényesség és kreativitás szép lassan háttérbe szorult, marad a célratörő, sokszor nem túl fantáziadús üzenet, persze üdítő kivételek ma is vannak, ám egyre kevesebb.