Híres budapesti rejtélyek - a selyemfiúk „alvilága”

Lihegett, amikor a tisztásra ért. Végre embereket látott, úgyhogy segítségért kiabált. Több János-hegyi kiránduló is odaszaladt a 23 éves, csinos és szép amerikai lányhoz. Alíz pedig, merthogy így hívták, belekezdett a történetbe. Elmesélte, hogy barátjával éppen egy közeli járatlan területen bandukoltak, amikor egy fiatal, sportsapkás-sportruhás férfi eléjük ugrott és megtámadta őket.

A lány azt mondta, az illetőnek fegyvere volt, amit egyenesen Pakmár Istvánra, az ő barátjára szegezett. A férfi megsebesült és összerogyott, amikor az útonálló rálőtt. Ezután Alíz fejéhez szegezte a revolvert és követelte, hogy minden ékszerét adja át, mert különben vele is végezni fog.

A dúsgazdag lány az összes aranyát viselte, ami nála megszokott dolog volt. Most is félmilliárd koronát (a húszas évek elején ez volt a fizetőeszköz) hordott magán. Sírva csatolta le két briliáns fülbevalóját, vette le a collierét, vagyis drágaköves nyakékét, valamint briliáns kövekkel díszített arany karkötőóráját és adta át a rablónak.

Amint ezzel végzett, elszaladt. Csak egyszer nézett hátra. Látta, hogy a támadó a barátja felé hajol, de nem fordult vissza. Meg sem állt a tisztásig. Kilencen azonnal elindultak oda, ahol a lány szerint a rablás történt. Ott aztán hűlt helyét találták a rablónak, de ami még furcsább volt, a Pakmár Istvánként megnevezett áldozat sem volt sehol.

Akik minden aljasságra készek „Valamennyi szélhámos közül ezek a legaljasabbak. Az erkölcsi érzék ezeknél null ponton alul van. Rendesen szép arcú, jó alakú, kellemes megjelenésű, munkabíró, egészséges fiatal emberek. Minden aljasságra készek, csak dolgozni ne kelljen”- kezdett bele kitartott férfiakról szóló beszámolójába a kor híres felügyelője, Gellért Ede az Egy pesti detektív naplója, Budapest bűnözői című visszaemlékezésében.

A kitartott selyemfiú, Gellért elmondása alapján, általában délben kelt fel, aztán megebédelt. Rögtön ezután beült egy kávéházba. Délután 5 körül elindult a nőhöz, aki kitartotta, hogy néhány órát együtt töltsön vele. Előfordult, hogy együtt is vacsoráztak, persze a nő pénzén.

Aztán elkísérte „szerelmét” az utcasarokra vagy a bárba, ahol dolgozott, esetleg a lakására, ő maga pedig elment az egyik kártyaklubba vagy lokálba, megint csak a nő pénzén. Zárórára általában visszatért a nőhöz, hogy „hazakísérje” (és elszedje a pénzét, ami neki jár).

„1908-ban a Népszavában írták le először, utána több területen is felbukkan ez a szó. A politikában a szélhámos képviselőre használták a selyemfiút, egy másik interpretáció szerint a piperkőc, bonvivánokat nevezték így, akik antilopbőr cipőt hordtak, és van egy alvilági jelentése is, amennyiben a selyemfiút a stricivel azonosítjuk” – mondja Bezsenyi Tamás kriminalista.

A három csoport
Gellért Ede ugyanakkor azt írta, a selyemfiúk szinte egy külön társadalmi réteget alkottak a korban, és három csoportot is megnevezett. Az elsőbe azok tartoztak, akik kellően jómódú családba születettek, de lusták voltak dolgozni, a pénzt viszont szerették költeni: „A család már több ízben nagyobb áldozatokat hozott, hogy az illető jó útra térjen, azonban a kapott pénzt vagy javakat könnyelműen újra elköltötte” – magyarázta könyvében.

Ezek a selyemfiúk - a léha semmittevés közben - kiválasztottak egy „álművésznőt”, akit mindennel elhalmoztak, ameddig a pénzük engdete. Bár nem volt túl hasznos a gazdaság számára, a munkakerülés nem számított bűncselekménynek a Horthy-korszakban, tehát őket nem nevezhetjük az alvilág részének.

A gellérti értelemben vett második csoportba tartoztak azok, akiket ma úgy neveznénk, élősködők. Ők elég jóképűek voltak ahhoz, hogy egy-egy idősebb nő beléjük szeressen, hogy aztán mindenéből kiforgassák és egy gyönyörű, fiatal nőt halmozzanak el mindennel az öregasszony pénzéből.

„Van eme szépfiúknak egy harmadik csoportja is. Ezek nagyobb kaliberű szélhámosok. Áldozataikat nem az éjjeli életből, hanem a társadalmi életből szedik. Igen természetes, hogy itt nehezebb helyzete van, de ezzel szemben itt nagyobb „vágásokra” nyílik alkalma” – írta Gellért. A detektív leírása szerint ezek a selyemfiúk a mai értelemben vett stricik, vagy lányfuttatók, akik többnyire rátelepedtek egy-egy lányra, hogy elvegyék a megkeresett pénzét a biztonságáért cserébe.

„A csoportokban én azért nem hiszek, mert szerintem ezekből mindegyik egy külön világ. Gellért Ede és a kékfényes Szabó László különböző esetekből alkotott típusokat, valójában ezek sokkal többen mondanak el az adott ügyről, mint arról a rétegről, ami csak a fejükben létezett” – teszi hozzá a Kriminalisztikai Intézet tanársegédje.

Nehéz bizonyítani, hogy megtörtént „Paragrafus nincs rájuk, közigazgatási úton lehet ellenük eljárni. Nagyon nehéz ellenük bizonyító adatokat felsorakoztatni, a nők félnek, nem mernek tanúskodni, még kevésbé panaszkodni. Több olyan esetre akadtam, hogy a nők nem tudtak róluk lemondani. Bárhogy is üldözi őket a rendőrség, kiirtani nem képesek, hozzátartoznak már a világvárosi élethez, akárcsak a kártékony férgek” - írta Gellért.

A rendőrfőnök szavai azt sugallják, hogy létezett a selyemfiúk „alvilága”. Nézzük például ezt a János-hegyi történetet, amelyben azonnal egy vérbeli budapesti rejtéllyel állunk szemben.

Hová tűnt az áldozat? Az emberek nem keresik jó helyen vagy Alíz hazudott, netán hallucinált vagy valami más van a háttérben?  Gellért leírása szerint az amerikai lány azért érkezett Budapestre, hogy a szegénynek egyáltalán nem mondható, lipótvárosi rokonait meglátogassa.

Budapesti nyaralásnak indult

Magyarországi tartózkodásának harmadik napján Alíz, komornájával együtt, átköltözött a Margitszigeti Nagyszállóba, mivel el volt ragadtatva a sziget szépségétől, a családlátogatást pedig egy hosszabb pihenéssel is egybekötötte. Új budapesti barátja, Pakmár vette rá, hogy a János-hegy szépségét is megcsodálja, most pedig ott állt a hegyen, egy csapat idegen között, kifosztva.

Először azt gondolta, nem jó helyre vezette az embereket, nem ott rabolták ki. Aztán megérkezett egy rendőr, aki megvizsgálta a területet és közölte, hogy a letaposott fű alapján itt és akkor valóban megtörténhetett az, amit Alíz állított, mégpedig pontosan úgy, ahogy állította. Abban biztos volt a lány, hogy voltak rajta ékszerek és az emberek sem kételkedtek a szavában. A rendőr felvette a jegyzőkönyvet és mindenki ment a dolgára.

A kirabolt amerikai lány egyedül, gyalog indult vissza a Margitszigeti Nagyszállóba. Egész úton azon gondolkozott, hogy történhetett meg vele ilyen, hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe. Eszébe jutott az este, amikor a szálló éttermében, vacsora után, meglátta a 28-30 év körüli, nagyon jóképű, magas, barna, borotvált arcú, tehát magára sokat adó férfit, aki jó táncosnak tűnt.

Egy barátság kezdete
Mivel ő is szeretett táncolni, a jóképű idegen felkeltette az érdeklődését. Észrevette, hogy a férfi is rendszerint rajta felejti a tekintetét. Mivel nem volt közös ismerősük, aki bemutatta volna őket egymásnak, Alíz tudta, hogy még nem jött el a megfelelő időpont arra, hogy megismerjék egymást, de nem kellett sokáig várnia.

Másnap egy padon ült a Margitszigeten, és egy német regényt olvasott, amikor lépéseket hallott. Felnézett. Látta, hogy a fiatal férfi közeledik felé. Alíz cigarettát vett az ajkai közé és úgy tett, mint akinek nincs tüze, csak a férfira várt volna. A jóképű idegen odalépett hozzá és egy gyufával meggyújtotta a cigarettáját.

Innentől kezdve sokat sétáltak együtt és jókat beszélgettek. Bár a lány nem lett szerelmes, jól érezte magát új lovagja oldalán és szívesen vette, ha elhívja valahová, például a Gerbeaudhoz. Amikor a Városligetbe hajtattak, a lány azt mondta, szeretne még több szép budapesti helyet megnézni. Pakmár készségesen vállalkozott arra, hogy elviszi a legcsodálatosabb tájakra. Kedden, a támadás napjának délelőttjén, a Svábhegyre kirándultak, ott ebédeltek és csak utána mentek át a János-hegyre.

Pakmár ötlete volt „Pihenés és kisebb séták után azt vették észre, hogy a Nap lemenőben van és elérkezett az ideje annak, hogy haza induljanak. Pakmár azt ajánlotta, hogy most már ne tegyék meg azt a hosszú utat, hanem az erdőn egyenes átvágnak és akkor hamarabb fognak a svábhegyi fogaskerekűhöz érkezni” - olvasható a Budapest bűnözőiben.

Ezután támadt rájuk a sportsapkás útonálló. Alíz elhatározta, hogy egyelőre senkinek, még a komornájának sem beszél a rablásról. Időre volt szüksége. Amikor a szállóba ért, egyenesen a szobájába ment és bezárkózott. Másnap – szerdán - ki sem mozdult a négy fal közül, még az ebédet is felvitette magának. Eközben igyekezett kideríteni, hazaért-e a szállóba Pakmár. A komornájától tudta meg, hogy senki sem látta. Csütörtökön éppen reggelizett, amikor a szolgáló átadott neki egy levelet.

„Kedves Alíz, végtelenül fájlalom, hogy tegnap ily szörnyű kellemetlenségnek volt kitéve. Remélem, nem történt semmi baja. Én a homlokomon sebesültem meg, az orvosok már holnap kiengednek a szanatóriumból, mert szerencsémre a golyó csak horzsolta a homlokomat. Arra még emlékszem, hogy támadónk ékszereit elvette, aztán elvesztettem eszméletemet. Midőn magamhoz tértem, már egyedül voltam és a legrövidebb irányban siettem egy szanatóriumba. Akkor még magam sem tudtam, milyen természetű a sebesülésem. Ne aggódjon, én bízom a rendőrségben, hogy a tettest az ékszerekkel együtt előkerítik. Holnap délután, ha megengedi, felkeresem. Addig is kezeit csókolja, Pista”

Kötés, ami nem is az
Bár konkrét időpont nem állt a levélben, Alíz úgy döntött, 5 órakor ugyanannál a padnál lesz, mint megismerkedésük napján. Jól sejtette, hogy a férfi is erre gondolt. Éppen felé tartott kalapja alatt egy nagy fekete kötéssel a fején. Ahogy odaért hozzá és megemelte a kalapot, leesett a kötés.

„Nagy zavarba jött, hátat fordított, villámgyorsan hajolt le a kötésért és egy pillanat alatt azt újra a fejére húzta. Alíznak ezen gyorsaság dacára volt ideje homlokát megnézni és a legnagyobb meglepetésre azt fedezte fel, hogy homlokán egyáltalán nincs sérülés. Felfedezését titokban tartotta. Tudott hallgatni” - írta Gellért.

A férfi azt mondta, már nem fáj neki és hamarosan csak egy ragtapaszt kell majd viselnie. Aztán arra kérte a lányt, mondja el, mi történt, mert ő nem emlékszik rá. Miután figyelmesen végighallgatta a történetet, ismét kihangsúlyozta, hogy Budapesten nagyon jó detektívek vannak, biztos rájönnek majd, mi történt. A lány elárulta neki, hogy beszélt már rendőrrel a rablásról és rokonai látogatásának ürügyén gyorsan távozott. A szállóban az igazgatót kereste, akitől azt kérdezte, van-e ismerőse a rendőrkapitányságon.

A kis, szürke agysejtek segítenek „Velem szemben foglalt helyet, egy pár udvarias szóval biztosítottam, hogy mindenben rendelkezésére állok” – írta Gellért Ede, aki személyesen segített megoldani a rejtélyt Alíznak.

Ravasz tervet eszeltek ki. A felügyelő fotót kért a férfiról. Alíz azt mondta, adott neki egyet Pakmár. Eközben a lánynak, aki továbbra sem árulta el, hogy gyanúsnak találja, egy órára le kellett kötnie sármos ismerősét. Ezalatt Gellért felkereste a férfi hotelszobáját és anélkül, hogy belépett volna, máris tudta, hol folytatja a nyomozást.

A szobát ugyanis éppen akkor takarították, a ruhái pedig az ajtón függtek vállfákon. Megnézte a legelegánsabb és legújabbnak tűnő öltöny címkéjét és megjegyezte a gyártó nevét. Eközben irodájába megérkezett a borítékba rejtett fotó Pakmár Istvánról.

Az elegáns üzletben, ahol név szerint ismertek minden ügyfelet, elég volt felmutatni ezt a fényképet és máris kiderült, hogy Elsier Frigyes többször rendelt ott ruhát, dacára annak, hogy bécsi lakos és az is, hogy mindig pontosan fizetett.

Gellért tudta, hogy egy könnyű fajsúlyú ember került a látóterébe, aki a „nagy konjuktúrák idején” annyi ideig tartózkodik Bécsben, mint Budapesten vagy Berlinben, attól függően, hogy melyik tőzsdén lehet pénzt keresni.

Arra is rájött, hogy a ruhát Alíz meghódításáért készítette, feltehetően előre, az amerikai lány kontójára. Pakmár szerdán nem szanatóriumban feküdt, ahogy mondta. Amikor Gellért Bécsbe utazott, a helyi rendőröknek köszönhetően rátalált Eliser lakására, ahol ezt a napot töltötte.

A poros, meg a pornélküli párkány
A férfi Éder Miksával osztotta meg az albérletet, lakótársa most is otthon volt. Osztrák kollégájával együtt beengedte őket a lakásba, ahol a ruhásszekrényben azonnal megtalálták a sportsapkát és a sportruhát egy ijesztgetésre való revolverrel a zsebében, az ékszereket viszont nem. Felkutatták az egész lakást, de csak nem lett meg a lopott holmi. Már majdnem elindultak, amikor Gellért meglátta, hogy az egyik ablak és a falat összekötő felső ablakpárkány egy része nem olyan poros, mint a másik.

„Létrát kértünk, felmásztam és ott, a fal és az ablak közt képződött részben egy kis dobozt találtam. Kibontva, az ékszereket, az arany karkötőóra kivételével, ott találtuk” – emlékezett vissza a nyomozásra.

Amikor újra találkoztak, a detektív átadta az ékszert Alíznak. Már csak az utolsó felvonás volt hátra. A lány randira hívta Elisert az étterembe. A jeles alkalomra pedig felvette az összes ékszerét. Amikor a férfi meglátta, elsápadt. Ekkor léptek oda hozzá a rendőrök és letartóztatták.

A rejtélyes Alíz-ügy nyomában
Vajon ez megtörtént vagy csak illúzió? Bezsenyi Tamás kriminalista a történet nyomába eredt. Úgy gondolja, a Gellért-féle sztorinak több életszerűtlen eleme is van. Ki az, aki az összes aranyát felveszi, amikor túrázni indul vagy amikor a rablás után elszalad, még egy pillanatra visszanéz, majd magára hagyja a férfit, akivel érkezett, aki egyébként szintén szokatlan dolgokat produkált?

„Valószerűtlen, hogy Gellértnél Eliserként azonosított férfi otthagyja a kibérelt szobájában azt a felöltőjét, amit jelentős összeg ellenében saját magának, a látszat fenntartásához használ? Hiszen épp azért jelentkezik ki a szállodából, illetve pakol ki a szobájából sietve, hogy semmiféle őrá vonatkozó potenciális bűnjel se maradhasson” - mondja a kriminalista, aki Kriminalisztikai Intézet irattárának anyagai között rábukkant egy Alízéhoz nagyon hasonló esetre, aminél nem volt ilyen szerencsés az áldozat.

Alaposan megvizsgálta a dokumentumokat és arra a következtetésre jutott, hogy megtalálta az alaptörténetet, amit Gellért Ede átírt, úgy, hogy közben kidomborította benne a saját szerepét, ami eredetileg feltehetően egy kis nyomozati munkát jelentett.

Rablógyilkosság az Ördögárokban

1921. november 16-án, egy szerdai napon, a János-hegyhez közel, Hűvösvölgy Ördögárok részén egy halott nő holttestére bukkantak. Ebben az időszakban már a helyszíni szemle része volt az úgynevezett halott szemle, aminek során alaposan megvizsgálták a negyvenes éveiben járó áldozatot.

Észrevették az ujján a gyűrűk nyomát. A nyomozók már tudták, hogy kirabolták. Mivel nem volt nála semmilyen irat, mert teljesen lemeztelenítették, rá kellett jönniük, hogy kicsoda. Eközben az igazságügyi orvosszakértő megállapította, hogy megfojtották.

„Ennek az ügynek a jellemzői, például az, ahogyan a gyilkos és az áldozat találkoznak egymással, ahogy a selyemfiú megkéri, hogy menjen vele sétálni és viselje minden aranyát, mondván, hogy akkor igazán nő egy nő, ha minden értéke rajta van, nagyon hasonló. Két különbség van a történetekben, amellett, hogy ez gyilkossággal végződött. Az egyik az, hogy az áldozat nem olyan fiatal, mint Alíz, 49 éves volt, amikor meghalt, a másik pedig az, hogy nem a Margitszigeti Nagyszállóban ismerkedtek meg, hanem a Rókuskórház előtti parkban” – mondja a Kriminalisztikai Intézet tanársegédje.

A gyilkos selyemfiú
Amikor megvizsgálták az eltűnt személyekkel kapcsolatos bejelentéseket, rájöttek, hogy ki az áldozat. A lánya jelentette be Neuwierth Henrikné eltűnését, és végül ő is vezette el a detektíveket fiatalabb udvarlójához. Az asszonyt Friedrichkeit Ferenc gyilkolta meg, aki nem egy hotelben, hanem a Síp utcában lakott, szakmáját tekintve kovács volt és az első világháborúban szolgált katonatisztként.

„Nem volt egyetemet végzett ember, ahogy a szélhámosok általában nem azok, ő is inkább csak borbélyműveltséget szedett fel, illetve korábbi életszakaszaiból hasznosította a tapasztalatait, mint azt, hogy az első világháborúban szolgálatot teljesítve képes volt a tiszti renomét elsajátítani. Persze máshonnan is összeszedett allűröket, valamint gesztusokat és azt használta, ha meg kellett hódítania egy nőt. Természetesen ez költségigényes munka volt, ami még a lebukást követően is tart. Friedrichkeit Ferenc például antilopbőr cipőben jelent meg azokon a tárgyalásokon, ahol a felesége a tanúk padján éppen azt magyarázta, hogy az utóbbi két évben a férje munkanélkülisége milyen egyre rosszabb anyagi helyzetbe lökte őket. ” – mondja Bezsenyi Tamás.

Az áldozat, aki a Nagydiófa utcában élt, szerdai kirándulásukra az összes ékszerét felvette. Egy félreeső helyen a férfi megtámadta, megfojtotta és 200 ezer koronányi értéket leszedett róla, ami hatalmas összegnek számított. A zsákmányt az éléskamrájában rejtette el.

Friedrichkeitot, akit selyemfiúnak neveztek, végül letartóztatták és életfogytiglanra ítélték a 49 éves asszony meggyilkolásáért és kirablásáért. Vajon egy csoporthoz tartozott vagy csak egy magányos rablógyilkos volt, akire ráakasztották a selyemfiú szót?