We Love Budapest:
A színészi karriered a Terápia című sorozattal kezdődött, aminek castingjára egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztél. Utána pedig sorra jöttek a szerepek, épp most lesz a bemutatója az Orlai Produkció a Tagadj, tagadj,tagadj! című darabjának. Ha nem szól közbe a Terápia, még ma is táncolnál?
Sztarenki Dóra: Ezt már nehéz öt év távlatából megítélni, de nem tartom valószínűnek, hogy elindultam volna a színészet felé. Viszont magamat ismerve az se valószínű, hogy még mindig az ExperiDance-nél táncolnék. A színészetben megtaláltam valamit, amit a táncban nagyon sokáig hiába kerestem. Ezt az érzést nehezen lehet megfogalmazni. Az a fajta bizalom, amivel felém fordultak a szakmában, olyan nagy löketet adott, hogy át tudtam lépni a saját korlátaimat.
WLB: Úgy képzelem el, hogy ha egy táncos abbahagyja a szakmát, a testi fegyelem lazul valamelyest, és megkönnyebbül. Te hogy voltál ezzel?
Sz. D.: Én nem éreztem, hogy lelazulnék, mert olyasvalamivel kezdtem foglalkozni, amit előtte nem tanultam. A biztonságérzetem eléggé lecsökkent. Iszonyatosan kellett figyelni minden receptorommal, hogy felvegyem a ritmust, ellessem a trükköket. Ennek nincs vége, folyamatos a tanulás.
WLB: A Színművészetin évekig „gyúrják” a színészeket, mire elsajátítják a szakmát. Mekkora hátrány, hogy neked nincs színészdiplomád?
Sz. D.: Volt már olyan alkotó, aki azt mondta, hogy kifejezetten jó, hogy nem jártam színész szakra, mert mivel nem építettek belém gátakat, önazonos tudok maradni. Egy évig a Táncművészetin is volt színészmesterség óránk, éppen akkortájt, amikor nagyon elegem volt az iskolából, és megfordult a fejemben, hogy otthagyom, és átjelentkezem a Színművészetire, de aztán elvetettem az ötletet. Most adódnak helyzetek, amikor észreveszem, hogy hiányzik a technika, de mindig szerencsém volt, hogy olyan emberekkel dolgozhattam, akik nyitottak voltak és segítettek, és akik nagyon szépen tudtak egyengetni, „pofozgatni”.
Például a Jurányiban Pass Andrea rendező, valamint a Hajduk Karesz, Szamosi Zsófi, Petrik Andrea, Pető Kata alkotta csapat, akikkel nagyon jó volt együtt dolgozni. De idesorolhatnám Pelsőczy Rékát is, aki a Budaörsi Latinovits Színházban az Álarcosbálban rendezett, vagy Pogány Juditot, akinek minden rezdülése, egy-egy elejtett mondata borzasztó hasznosnak bizonyult. Alföldi Róbert II. Edward rendezésében pici szerepem volt csak, de szintén nagyon tanulságos volt, mert ő teljesen más rendszer szerint dolgozik. Nála nincs olyan, hogy „halkan” elkezdem, és belülről felépítem a szerepet, hanem rögtön ki kell mondani a mondatot, erővel – és utána lehet mögötte építkezni, visszavenni.
WLB: Színészként miből építkezel?Sz. D.: Fejben mindig saját élményeket, érzéseket próbálok felidézni, hasonló szituációkat. Önkéntelenül is társítja az ember a tapasztalatait. Próbálom a lehető legtöbbet információt összeszedni a karakterről, és persze a legfontosabb, hogy rábízom magam a rendezőre.
WLB: A sok átélt érzelem elég veszélyes is lehet olykor, nem?Sz. D.: Ez így van. Elméletben tudom, hogy tudni kéne rá féket is tenni, és egy bizonyos ponton már nem beengedni őket.
WLB: Az előbb említetted, hogy voltak nehéz helyzetek a Táncművészetin. Miből volt eleged?Sz. D.: Sok diáknál eljön egy olyan pont, mikor besokallnak, elfáradnak. Egyszerre nyomtuk a gimit az iskolával; néptánc és színházi tánc szakon végeztem, amit 14 évesen kezdtünk, a középiskolával párhuzamosan futott. De sokban nem különbözött a klasszikus táncosképzéstől, ugyanannyi balettóránk volt például. Heti hatszor minden reggel – szombaton is – ezzel kezdtünk, e mellé jöttek be a néptánc, kortárstánc, színházi tánc képzések. A szombati balettóra után mértek minket mérlegen, és írták a dekákat. Muszáj volt fogyókúrázni, mert az 50 kiló volt a határ, viszont abban nem kaptunk segítséget, hogyan táplálkozzunk, testtömeg indexet sem mértek. Volt, hogy egy almán, egy joghurton és egy kiflin éltem egész nap. Utólag visszanéztem a képeket, 48 kiló voltam, amikor diplomáztam, úgy néztem ki, mint egy anorexiás. Tiszta izom voltam, de csont és bőr.
WLB: Őrzi-e a tested a táncosképzés nyomait?Sz. D.: Igen biztosan, az izomzatomon szerencsére ma is látszik, hogy régebben aktívan táncoltam.
WLB: Kamatoztatod-e a táncot színpadon?Sz. D.: Szerintem igen. Igaz, hogy a beszéd teszi ki a színészi munka nagy részét, de a metakommunikáció és a gesztusok sokat hozzá tudnak tenni. A mozgás felől talán könnyebben, ösztönösebben formálom meg a szerepet.
WLB: A Jurányi ház Orlandójában például van egy jelenet, amelyben kutyát alakítasz – szerintünk zseniális voltál.Sz. D.: Azt nagyon szerettem. Van egy kutyám, akitől könnyen el tudtam lesni a mozdulatokat. Pontosabban már kettő van, úgyhogy abszolút a budapesti kutyások klubját erősítem.
WLB: Tősgyökeres IX. kerületiként a Kálvinnál laksz. Hogyan oldod meg a kutyás lét nehézségeit a belvárosban?
Sz. D.: Nincs mese, reggel-este sétáltatni kell, de szerencsére nem egyedül, hiszen a párommal közösen menedzseljük ezt. Időigényes, de megéri; hasznosabbnak tartom, mint fél órával tovább aludni, nyomkodni a számítógépet, vagy ülni egy kocsmában. Sétálunk a természetben, a Gellért-hegy, a Duna-part a közelben van, el lehet menekülni a városi szmogból.
WLB: Ha színházba mész, hova mész?Sz. D.: Ez változó, inkább konkrét darabokat nézek. Utoljára a Katonában láttam a Terrort, ami nagyon-nagyon tetszett, borzasztó aktuális. Mintha egy filmet néznél; elfelejted, hogy színházban vagy.
WLB: Szívesen lennél társulati tag egy kőszínháznál?Sz. D.: Igen, izgalmas lehet fix csapattal dolgozni. De nem vagyok benne biztos, hogy a budapesti felhozatalból minden társulatban megállnám a helyemet. Lett volna lehetőségem csatlakozni egyikhez nemrég, de úgy döntöttem, ennek ellenére, nemet mondok rá. Úgy éreztem, ez most a helyes döntést, remélem, egyszer majd a jövőben lesz még alkalmam ezt is kipróbálni.
WLB: Sok társulati tag dönt úgy újabban, hogy a szabadúszást választja.Sz. D.: Igen, a szabadság borzasztó vonzó, de ott van benne a bizonytalanság is. Az nagy luxus, hogy most előre látom, hogy a következő három hónapban miben fogok játszani. Viszont fogalmam sincs, a jövő évadban mit csinálok, pedig ezzel a legtöbben már most tisztában vannak.
WLB: Van B-terved? Vissza tudnál-e integrálódni a táncszakmába?Sz. D.: Attól függ, hova, melyik társulatba. Meg mennyire lennének türelmesek, hiszen azonnal biztos nem tudnék visszaállni. De hogy kizárólag táncosként dolgozzák, már nem tudnám elképzelni. A Táncművészetin elvégeztem a pedagógus mesterképzést is, régebben tanítottam gyerekeket táncolni a Budapest Balett Akadémián. A színészetben pedig próbálom reálisan látni a dolgokat: az, hogy most van lehetőség, nem jelenti azt, hogy később is lesz.
WLB: Hiába keresünk a Wikipédián, a közösségi oldalakon. Pedig a húszas évei közepén járó generációnak az internet nagyon fontos felület.Sz. D.: Ez nem véletlen, nekem direkt nincs “hivatalos oldalam”. A Facebookomat is csak magáncélokra használom, ritkán osztok meg munkával kapcsolatos fotókat, nem szeretem promóciós felületként kezelni.
WLB: Édesapád, Sztarenki Pál szintén színész. Ellát tanácsokkal? Kritikusod vagy elfogult bátorítód?Sz. D.: Kritikus drukkolóm. Színházi szerepekkel kapcsolatban mindig kikérem a véleményét, azokat mindig megbeszéljük. Nem volt olyan tanácsa, amit ne fogadtam volna meg.
WLB: Előfordult-e már, hogy felismertek Budapest utcáin? Sz. D.: Nagyon kellemetlen szituáció nem volt, bár akadt egy-két furcsa ember, aki utánam kiabálta, hogy „Zsófi a terápiáról!”, de az ilyesmire nem nagyon tudok érdemben reagálni. Voltak nagyon kedves emberek is: egyszer egy cipőboltban odajött egy pár, és megsimogatták a hátamat. Ami nagyon bizarrnak tűnt, de mivel a Terápia idején történt, értettem, hogy miért csinálták.
