A művészettörténetben nem sok példa akad ilyen formációra: Gilbert Proesch és George Passmore 1967 óta él és alkot együtt, egy személyként. Múlt héten a Ludwig Múzeumban nyílt meg "Bűnbak képek Budapestnek" című kiállításuk, itt tartózkodásuk során pedig lehetőségünk nyílt egy rövid interjút készíteni velük arról, milyen is volt visszatérni hazánkba, hosszú együttélésük és alkotómunkájuk során milyen konfliktusaik voltak, és igennel vagy nemmel szavaztak-e a Brexitre.

Az alkotókról

  • Gilbert Proesch 1943-ban született Olaszországban, George Passmore pedig 1942-ben az angliai Devonban. A St. Martin's School of Art-ban találkoztak 1967-ben. A saját maguk alkotta élő-éneklő szobrokkal váltak híressé, 1970-ben például egy elhíresült akció során órákon át énekelték Flanagan & Allen Underneath the Arches című dalát, miközben táncoltak is rá. 


  • Azóta két személyről, de egy művészről van szó, hiszen művészetüket és hétköznapi életüket nem választják el egymástól. 2005-ben Gilbert &  George képviselte Nagy-Britanniát a Velencei Biennálén. Számos díj birtokosai, többek között a London Metropolitan University tiszteletbeli filozófiaprofesszorai, 2017-ben pedig a Royal Academy of Arts választotta őket a tagjai közé.


  • A 2013-as Bűnbak képek-sorozat kompozícióin is ők maguk a főszereplők, hol elegáns öltönyükben, hol elmaszkírozva, töredezetten vagy épp darabokra szaggatva. Az óriási, vegyes technikával készült, fekete-piros-fehér alaptónusú képek beterítik a falat, intenzív és egyértelmű utalásokat tartalmaznak különböző kultúrák együttélésről, muszlimokról, terroristákról, a világban uralkodó káoszról, az „urbánus társadalom idegrendszeréről”. Nem meglepő, hiszen a modern városi élet lenyomatainak megformálásához kelet-londoni lakhelyük szolgáltatja az inspirációt. 

We Love Budapest: A sajtótájékoztatón levetítettek egy videót, amely 25 évvel ezelőtt, az Ernst Múzeumban rendezett kiállításuk idején készült. Milyen érzés volt visszanézni saját magukat? Milyennek látják most a várost?

George: A videót nézve mintha visszacsöppentünk volna a vasfüggöny mögé, egy másik politikai rendszerbe. Budapest teljesen megváltozott, sokkal jobban kinyílt. Lehet, a sok kávéház és üzlet miatt érezzük így, de az emberek arckifejezése is nyitottabbnak tűnik.

Gilbert: Valójában akár München, Párizs, Bécs, Olaszország bármely másik városa lehetne – az összes nagyvárosban felfedezhetőek hasonló vonások. De Budapest csodálatos látványt nyújt, közepén a Dunával, a környező hegyekkel, az építészete pedig egyenesen lenyűgöző. Összességében elmondható, hogy sokkal ragyogóbb az egész város, mint volt korábban. És mintha mindenki félig meztelen lenne, nemcsak a lányok. (Nevet)

WLB.: Képeiken saját maguk a modellek, gyakran fogalmaznak úgy, hogy a saját életük a művészet. A műveken és a való életben is szembetűnő arisztokratikus stílusuk, ami eléggé szemben áll a képeken tükröződő anarchikus káosszal. A kontraszt már önmagában üzenet?

George: Ez jó meglátás. Ha nagyon szakadt, anarchista hippik csinálná ezeket a képeket, teljesen másképp szemlélnénk őket, mintha konzervatív, „normális” emberek. Szoktuk mondani, hogy mi azért is próbálunk szépen öltözni, mert nem akarunk olyan művészek lenni, akik miatt szégyenkezne az anyjuk. Ez persze nem így alakult. (nevet)
Gilbert: Mi így, ezen a fajta művészeten keresztül tudtunk megszólalni. Ma sokan az absztrakt formalizmust képviselik, mi inkább egyfajta moralisztikus művészetet: képesek vagyunk szembesíteni a nézőt olyan kérdésekkel, mint az alkohol, a homoszexualitás, a szex vagy a politika.
George: Amikor az 1970-es években alkotni kezdtünk, akkor a kortárs művészet egy szűk szegmensben szólalt csak meg, speciális galériákban. Nekünk sikerült ebből kitörnünk a szélesebb közönség felé. Azt akartuk, hogy az élet maga legyen a művészetünk tárgya, ezért vagyunk mi az alkotásaink középpontjában. Bár még most is múzeumokban és galériákban kell bemutatnunk a műveinket, azért szeretnénk, ha sokkal távolabb is elérne az üzenet.

Gilbert: Ennek számos formája létezhet egyébként. Hollandiában írtak például egy operát egy emlékezetes beszélgetésünk alapján. 1996-ban készített velünk egy interjút az akkor még fiatal tévés celeb, Theo van Gogh, a későbbi rendező, akit pár évre rá iszlám radikálisok gyilkoltak meg. Az 1970-es években mi voltunk az elsők a környezetünkben, akiknek sok muszlim barátjuk volt, és az interjúban sokat beszéltünk az irántuk érzett szeretetünkről. Ő pedig ennek az ellenkezőjét hangoztatta; nagyon frusztrálta, hogy mi miért szimpatizálunk az iszlámmal, mikor az egy homofób vallás. Az opera végén Theo már halott, nagyon megindító az egész történet.

WLB.: A műalkotások visszatérő motívuma a nevetőgázt tartalmazó szifonpatron, ami egy bombára hasonlít. És közben ott vannak Önök, tükrözve, szétszabdalva, néha terroristamaszkban. Meg lehet-e fogalmazni, mit is szeretnétek üzenni a világnak?

George: Ezek a képek a múltunkról, jelenünkről és jövőnkről szólnak egyszerre. Bombák mindig is léteztek: nagyon sok éven keresztül a katolikusok robbantgattak, most a muzulmánok. Ki lehet-e találni vajon, ki fog robbantgatni a jövőben?

Gilbert: Ha az ember becsukja a szemét, akkor egészen rendkívüli dolgokat kezd érezni az aktuális történésekkel kapcsolatban. Ezeket a világról alkotott belső érzéseket mutatják be a képek. Óriási a káosz a világban, rengeteg a konfliktus, amelyek feszítenek belülről. De mi nem a káosz ellen szólalunk fel: hiszünk abban, hogy jóvá tudjuk változtatni.

WLB.: A kiállítás címe: Bűnbak képek Budapestnek. Az Önök értelmezésében mit jelent ez a szó, ki a bűnbak?

Gilbert: Adott ugye helyzet, hogy mindenki a másikat hibáztatja, vádaskodik megállás nélkül... George: ...és azért is ezt a szót használjuk, mert ez már a Bibliában is szerepel – a „nyugati” világ pedig a Bibliára épül. Gilbert: Ugyanakkor az az élmény is szerepet játszott a szóválasztásban, amikor a muszlimok az utcánkban cetliket ragasztottak ki a falakra, a nyugatot hibáztatva mindenért. 
WLB.: Önök szerint lehet-e bármelyik oldalra állni vagy igazságot tenni a bevándorlókérdésben?
Gilbert: Azt gondoljuk, a migrációt mindenképpen szabályozni kell. Ha mi be akarunk menni egy országba, alapvető, hogy visszük az útlevelünket, egyébként nem engednek be.

WLB.: Mi a helyzet a legaktuálisabb kérdéssel Nagy-Britanniában, a Brexittel?

George: Mi vagyunk az egyetlenek a brit művészvilágban, akik Brexitpártiak. Gilbert: Az Európai Unióban lévő Anglia nem tudja magát fenntartani és működtetni. A közös piac egyetlen országa, amelynek emberemlékezet óta nem volt diktátora. A demokrácia nálunk nagyon fontos, éppen ezért az angolok szeretnék a saját kezükben tartani a sorsukat – és úgy érezték, az EU-ban ez már nem így van. Egy nagy Bábel tornyának tűnik az egész, ahol már semminek nincs meg a felelőse. George: De senki ne értse félre, nem lépünk ki Európából. A britek szeretik Európát, a múzeumaink európai kultúrával vannak tele, az éttermeink 90%-ban európaiak. A királynő étlapja a Buckingham palotában franciául van. Az EU közös piac struktúrájával van gond. WLB.: Egy eredeti állapotban helyreállított, 18. századi házban laknak Kelet-Londonban. Szerep, vagy valós identitás, amit tükröznek, vagy szabadidejükben levetkőzik ezt az arisztokratikus stílust?

George: Nem, nem vetkőzzük le. Úgy gondoljuk, hogy a művészetünk, az életünk egy küldetés.
Gilbert: Mi hiszünk abban, hogy a kultúra ereje megváltoztathatja a világot. Erre több millió példa van, a legkézenfekvőbb a gyermekmunka eltörlése, 30 évvel Dickens témába vágó regénye után. A könyv megváltoztatta a közvéleményt, és ezt lekövette a politika. George: Mi egyébként mindketten alacsony rétegből származunk. De a káoszt tükrözi, hogy a reptéren az előbb egy fiatal biztonsági hölgy megjegyezte, hogy milyen elegáns a megjelenésünk, majd megkérdezte: ellenőrizhetem-e, hogy van-e Önöknél robbanóanyag?

WLB.: A lakóhelyük több évtizede a Spitalfields nevű negyedben található, és többször hangoztatják, hogy kizárólag ez inspirálja Önöket. Hogyhogy nem vált unalmassá?

George: Minden, ami a világban történik, az Spitalfieldsben történik először. Ez volt a hazatérő kereszteslovagok otthona. Franciák, zsidók, oroszok, bangladesiek, művészbevándorlók, bankárok élnek itt együtt. És a környék folyamatosan változik, már régen nem olyan, mint régen. Gilbert: Sokkal európaibb és világiasabb, mint bármely másik hely. Rengeteg náció él együtt, ilyesmire itt, Magyarországon nincs is példa; itt minden sokkal „magyarabb”. 

WLB.: 50 éve együtt élnek és dolgoznak. Ez egy békés házasságban sem konfliktusmentes, nemhogy egy alkotópárosnál. Bizonyára voltak helyzetek, amikor türelem kellett, hogy kezeljék egymást… Gilbert: Nem, veszekedésre nem nagyon volt példa. Előttünk lebeg ugyanis az álom... George: ...miszerint nyerni szeretnénk. És azt is szeretnénk, hogy szeressenek minket – ahogy mindenki más is. És ez csak együtt sikerül.