„A legtöbb kortársammal ellentétben én nem vagyok komoly fotográfus. Inkább azt mondanám: komolyan veszem a komolytalanságot” – vallotta magáról a még ma is élő fotós, akinek június 15-én nyílt retrospektív tárlata a nyár egyik nagy durranása Budapesten. A Capa Központban nyílt nagyszabású kiállítás mellett párhuzamosan fut egy kisebb kamarakiállítása a Mai Manó házban. Leginkább azért ajánljuk mindenkinek, mert művészete közérthetően fogalmaz: képeit végignézve egyértelműen kiderül, hogy miért is nevezik fotólegendának és a fotózás Woody Allenjének.

A Capa Központ bevett gyakorlata, hogy a nyárra mindig egy nagyszabású – turistáknak és a hőségben az aszfaltot koptató budapestieknek egyaránt érdekes – kiállítással készül. Tavaly ilyen volt az ikonikus lemezborítókból szervezett Total Records, előtte a Capa-kiállítás, előtte pedig a Magnum Photos nemzetközi ügynökség nagyszabású vándorkiállítása.

Az idén 89 éves Elliot Erwitt pályája is a Magnumon keresztül indult be, amihez 1953-ban csatlakozott, mégpedig nem más, mint Robert Capa unszolására. Dolgozott a Life, a Holiday, a Look magazinoknak, a hatvanas években három éven keresztül a fotóügynökség elnöki posztját is betöltötte. 1928-ban született Párizsban, orosz bevándorlók fiaként; gyermekkorának egy részét Milánóban töltötte, majd az Egyesült Államokban telepedtek le, ebből kifolyólag jól beszélt angolul, oroszul, franciául és olaszul is, aminek óriási hasznát vette külföldön és a munkája során.

Divatfotói, megbízásai mellett azért jutott arra is ideje, hogy szépen építgesse saját életművét. „Itt az ideje komolyan vennünk a fotográfiát: tekintsük végre hobbinak” – mondta egyszer. Kedvtelésből készített képei váltak a leghíresebbé, köztük az Eiffel-torony előtt esernyővel ugró férfi és a csókolózó pár, az autótükörben látszódó szerelmespár vagy a fejéhez fegyvert fogó kisfiú képével.

A Capa Központban látható vándorkiállításon Erwitt 24 országban készített 130 fotója látható, 9 tematikus szekcióba rendezve. A fotók zöme az 50-es és 70-es évek között készült. Legyen szó városi zsánerképekről Párizsból, New Orleansból, Tokióból, Argentínából, tengerparti pillanatokról és múzeumlátogatókról készült felvételekről, mindegyik egyértelműen megmutatja, miért is nevezik Erwittet a fotográfia Woody Allenjének.„Bárhol rábukkanhatsz képekre. Csupán észre kell venned a dolgokat, és rendszerezni őket” – állította, és ennek megfelelően mindennapi helyzeteket fotózott, viszont rászánta az időt: kivárta, míg megszületik bennük egy különleges pillanat.

Jellegzetes irónia és humor árad meghökkentő társításaiból, a keresztre feszített Jézus mellett jól megfér a gigantikus Pepsi-reklám, a londoni Temzéből felbukkan egy búvár, a meztelen lábak közé lópata keveredik a brazil tengerparton. Foglalkoztatta a férfi-női viszony, de a legviccesebbek mégiscsak a kutyás képei. Erwitt nagy rajongója volt az ebeknek, hitvallása szerint a kutyákon és a gyerekeken keresztül lehet megismerni leginkább az emberi mivoltot; kutyás és gyerekes képei is külön szekciót kaptak a tárlaton.

Híres embereket is lencsevégre kapott: J.F.K. Kennedyt, Robert Capa édesanyját fia sírjára borulva, Che Guevarát, Fidel Castrót, Andy Warholt, Marilyn Monroe-t, Hitchcockot, és mivel még egy ma is aktív alkotóról van szó, Barack Obamát is a beiktatása közben, okostelefonok gyűrűjében.Budapest volt az egyik kedvenc kiküldetéseA Life magazin megbízásából 1964-ben az akkor 36 éves Erwitt a vasfüggönyön túli „egzotikus” országokról készített riportot, és Csehország, Lengyelország mellett Magyarországra is ellátogatott. Míg a Retrospektív a Magnum jóvoltából megvalósuló, Európában mindenhol máshol ebben a formában bemutatkozó utazókiállítás, Barkóczi Flóra és Csizek Gabriella kurátorok egy saját magyar tematikájú tárlatot hoztak létre, és kiválogatták az életműből azt a 30 képet, amit hazánkról készített. Így most először tekintheti meg a magyar közönség, hogyan látta Erwitt a szocialsita Budapestet és a magyar vidéket. Pár képnél beazonosítható a helyszín, például a Keleti pályaudvar, vagy a Citadellánál sorakozó úttörők és az ismeretlen katona sírjának esetében, de a művészettörténészek még csak most kutatják, hol is készülhettek a fotók – a szűkszavú képleírások ugyanis ezt nem közlik. Erwitt vidéken is tiszteletét tette, képein kendős imádkozó anyókák, bajszos-kalapos gazdák köszönnek vissza, híres, libákkal vonuló népviseletes lányokat ábrázoló fotója pedig annyira fontos kép, hogy a retrospektív kiállítás gyerekszekciójában is látható.

A Mai Manó házban a kiküldetésen készült cseh és lengyel képeket is levetítik, úgyhogy érdemes összevetni, hogyan mutatott akkor, miben egyezett vagy különbözött a szocialista régió Elliott Erwitt kamerája szerint. A Mai Manó ház emeletén, szintén vetítés formájában azt is végigkövethetjük, hogyan festett az 1964-es év Magyarországon a Fortepan szerint, illetve más Magnum-fotósok milyen képeken örökítették meg hazánkat.

Kár, hogy Erwitt nem jön el újra Magyarországra a kiállítás apropóján, mert valószínűleg nagy élmény lehet megismerni. Egyik könyvének utószavában jóbarátja, Sam Holmes azt írja róla: „szerette is az embereket, meg nem is. Néha talált értelmet az életben, máskor viszont nem. A képeiről sem szeretett komolyan beszélni. Kerülte a hangzatos szavakat és gondolatokat, nem akart úgy tenni, mint aki megfejtette a világ összes titkát. Elfogadta az életet a maga megfejthetetlenségében.”